Lelövik-e a menekülteket a román-magyar határon?

Lelövik-e a menekülteket a román-magyar határon?

A menekültek elleni uszításról jut eszembe ez a történet. Régi és poros. („Kézirata kicsit poros, leporolja doktor Boros” – szól a közismert versike különben is történetünk egyik hőséről.)

A menekültekkel való politikai játszadozásnak megvannak a maga hagyományai. Persze akkoriban történetünk másik fontos szereplője, Pozsgay Imre még maga sem sejtette, hogy egyszer egy jobbról uszító kormány popsijába szeretne kerülni. De a szándék már megvolt.

Szóval, közeledett a rendszerváltás – innen nézve – , de onnan csak azt tudtuk, napról napra többet lehet megírnunk, hiszen eddig

annyi mindenről nem volt szabad szólni. 

Így azon sem lepődtünk meg, hogy egy hétfői napon drámai hangvételű cikk jelen meg akkori lapomban, az azóta megszűnt Magyar Nemzetben, amely arról tudósított, hogy a román-magyar határon a Romániából átszökő magyar nemzetiségűeket lelövik, és e szörnyűség felett a magyar (komenista) hatóságok szemet hunynak. Az írás elég meghökkentőnek tűnt – de hát akkoriban annyi hihetetlen dolog derült ki. Ráadásul maga a meglehetősen óvatos főszerkesztő, Soltész István adta le az anyagot, amit egy közismert, felettébb jó húsban lévő – lásd még: zsírtáltos  –  ellenzéki vezér hozott be.

A cikk reggel megjelent, délre kitört a balhé,

és mi hárman már indulhattunk is a határra bizonyítékokat gyűjteni a cikk igazolására. (Hogy miért nem előbb a bizonyítékgyűjtés, és utána a megjelentetés? Jó kérdés. De hát forradalmi időket éltünk akkor is!) Boros Pisti vezette a csapatot, Dénes D. István a  Lada Szamarát, én hátul szundítottam a kocsiban. Gyulán  az akkor alakulgató helyi MDF potentátjai számítottak a hír forrásának. Alig fél órát beszélgettünk velük, és gyakorlott újságíróként megállapítottuk – ezek semmit sem tudnak, összevissza fecsegnek.

Ennek ellenére nekikezdtünk a hullavadászatnak: a főszerkesztői utasítás az főszerkesztői utasítás. Ha előkerülne egyetlenegy agyonlövött vagy megsebesített… Hárman háromfelé rohangásztunk: hullaházak, orvosi rendelők, kórházak, templomok, kocsmák, határőrlaktanyák, temetők, anyakönyvi hivatalok, rendőrőrsök.

vasfuggony.jpg

A nyugati határon mér nem lőtték le a kifelé menőket. A keleti hárton viszont lelőtték a befelé jövőket. Vagy nem (Kép: fotomuveszet.hu/Rédei F., Népszabadság)

Mindenütt szorgalmasan kérdezgettünk, persze halottat senki sem látott, de mindenki ismert valakit, akinek biztos tudomása van ilyesmiről. Ám, amikor becserkésztük azt a valakit, az kifejtette, hogy ő ugyan nem tapasztalt effélét, ám ismer valakit, aki már megbízható forrásból hallott ilyen esetről – s többnyire megnevezte azt, aki hozzáküldött.

Ennek ellenére nagyszerű riportot írtunk Pisti, István és én, arról hogy ugyan, hála istennek, agyonlövötteket nem találtunk, mert valószínűleg nincsenek is, ellenben az azért mégsem szép dolog, hogy a magyar határőrök az átszökötteket összebilincselve visszaadják a Ceausescu-rendszer embereinek – kik komótos alapossággal, gyakran már ott, magyar bajtársaik szeme láttára,

kíméletlenül megverik a lebukottakat.

Igazán izgalmas cikk volt. Elégedetten kortyoltuk hát késő este jól megérdemelt Unicumjainkat a gyulai szállóban, és fokozódó nagyképűséggel vártuk a tévé, akkor még létező, esti lapszemléjét. Ám a mi cikkünk nem szerepelt benne. Pisti, a javíthatatlan optimista szerint a nagy durranást reggelre tartogatják, nem akarják időnek előtte ellőni a poént.

Én azért a portáról, a kurblis telefonon – igen  emelt díjas, sürgös kapcsolást kérek felhívtam az éjszakás olvasószerkesztőt a Lenin körút 9-11-ben (New York palota a baráti körben ismert neve a helynek), aki bevallotta, hogy kihagyták az írásunkat, mégpedig felsőbb utasításra

Merthogy – derült ki később –, amikor kisült, hogy nem igaz, amit az ellenzék jelentős testsúlyú Csurkája állított, akkor ez gyorsan azzal fenyegette meg a hatalom embereit, hogyha őt – vagy „informátorait” – emiatt baj éri, akkor majd azt fogja mondani:

a mocskos kommunisták nemcsak gyilkolnak, hanem még le is tagadják, és úgyis mindenki neki fog hinni. 

A hatalom szintén nem filigrán embere amúgy is éppen megkezdte hatalomátmentési sasszéját, amelynek fontos eleme volt az együttműködése az akkori MDF-fel. Így aztán a mi igazmondó és alapos tényfeltáró cikkünk kihagyását rendelte el Pozsgay Imre, az akkor még elvtárs.

Ha jól emlékszem – legalábbis így idézem fel Sajtóstúl a házba című, ma még kiadóját kereső könyvemben a történetet Boros Pisti barátom akkor csalódott először a rendszerváltás őszinteségében. Pedig a rendszerváltás akkor még csak előttünk volt.

 Dési János

Facebook Comments