A falusi ember is utazik néha, főleg, ha muszáj. Ha nincs ismerőse a régi Baszmannaja utcában, kénytelen pár versztával nyugatabbra döcögni, már csak a kíváncsiság végett is. Én is így voltam vele, gondoltam, megnézem,
mit rontottak el már megint a sógorok,
meg úgy általában a krízisben lévő Nyugat, amely annyira irigyel minket a gazdasági sikereink meg az Orbán összement drapp zakója miatt.
És bár Szörényi Trabantja annak idején csak Sankt Pöltenig bírta, én a mondseei autóspihenőig szerencsésen kibírtam kávéutántöltés nélkül. Épp elállt a reggeli eső, ilyenkor különös fények, gőzök szorulnak a hegyek közé, gondoltam, legfeljebb kávézgatás közben körülnézek majd egy kicsit.
Ezt az autóspihenőt egyébként a gaz imperialisták számító lakájai direkte a tó fölé emelték, hogy nehogymá’ elmenjen az ide betérő proletárok étvágya, sőt akaratuk ellenére még meg is hosszabbítsák eredetileg csak vizelési szándékkal abszolvált vizitjüket. Ja, és bagózni is lehet.
Szóval ott füstölögtem magamban, erősen hezitálva egy valami borjúizé meg egy finom svájci virslisaláta között, mikor kedvesen rám mosolygott a pincérnő, aki a cigisdobozomat látva már korábban hozott egy gyönyörű hamutartót is. Épp dadogni készültem valamit német-étlap keveréknyelven, amikor „Jé hát maga ÉS-t olvas!” felkiáltással megmenekített ettől a feladattól, és kategorikusan közölte, hogy az a Kalb kezdetű étel, amit vizsgálgatok, még leginkább a pacalra emlékeztet, úgyhogy maradt a saláta.
Tisztában vagyok vele, hogy mindez önmagában még nem világszenzáció.
De annyira tetszett az egész fittsége, a tisztaság, a halk evőeszközzaj, a mosolyok, a pincérlányok pillanatra sem lankadó figyelme,
a csodás telepátia (nem kellett percenként a konyhába rohangálniuk leadni a megrendeléseket, azok pillanatok alatt maguktól is a tálalóasztalon termettek), a kézzel írt számla helyett a bankkártyához hasonlatos plasztiklapok – hogy a végén csak elkezdtem kérdezősködni.
A kis hölgy a Balaton déli partjáról származik, már ott elkezdte a vendéglátózást. Napi 12 órát dolgozott, de végül nem látta sok értelmét. Nem keresett jól? – kérdem naivul.
A szellemileg erősen visszamaradt újságíróknak kijáró lesújtó tekintettel nézett rám.
– Ezzel össze sem hasonlítható. Itt napi nyolc órában dolgozunk, mindenki be van jelentve, nyugdíjjárulékot, egészségbiztosítást, mindent percre pontosan fizetnek, a túlóráért és az ünnepnapi munkáért dupla bért kapunk. Minden törvényes szabadnapot és pihenőidőt szó nélkül kiadnak, s évi öt hét szabadság is jár.
Na jó, okoskodom, de a megélhetés is drágább, nem?
Hát nem. Ingyen szállásuk van, ahol ő például a férjével lakik, aki ugyanott szakács. Két-háromhetente pár napra hazaautóznak a Balatonhoz, ahol saját házuk van (tíz éve vendéglátóznak idegenben). Nyaranta pedig, vagy ahogy lehetőségük adódik, utazgatnak is.
A hosszú kapcsolat ellenére csak a múlt hónapban házasodtak össze, nem árulja el, hogy hol, mindenesetre nem Renóban. Á, ez nagyon személyes – mondja, s én azt gondolom, az irigyeitől tart.
Egyébként a hatalmas étterem- és szállodakomplexum alkalmazottainak nyolcvan százaléka magyar
Nnem csoda tehát, ha a hazai piacra már nem jutott egyetlen udvarias pincér sem, de vannak osztrákok, törökök és horvátok is. Állítólag se hátrányos, se előnyös megkülönböztetés nincs a különböző nemzetiségű dolgozók között, csak az számít, mennyire jól végzik a dolgukat.
Ő most harminc éves, a férje 35.
Meddig csinálják még? – kérdem. És nem vágynak haza?
Hogy meddig csináljuk még, azt nem tudom – mondja. Nem vágynak haza, illetve csak annyira, hogy havonta pár napot a saját házukban töltsenek. Ezért is nem adják sem el, sem ki már évek óta. De hogy dolgozni hazamenjenek? Na nem,
az meg sem fordult a fejükben.
Talán száz év múlva – mondja még futtában, mert közben észrevette, hogy egy vendég kérdőn pillantott rá.
Hétköznap délelőtt tíz van, telt házzal pörög az étterem.
Tardos János