Amit Orbán mesél, azt ma legalább 2,2 millió magyar hallgatja és hiszi, mint lefekvéskor egykor a szülői szót. Mint minden mese, ez sem igaz, tele kitalált elemekkel és csodával – de a hallgatóság bele tudja élni magát. Az ellenzék képtelen mesélni.
Természetesen ízekre lehetne szedni Orbán beszédét az aktuális Fidesz-kongresszuson. A vég nélküli, értelmetlen és hazug sorosozást, az állítólagos csodálatosan élő magyar középosztályról szóló szövegeket – miközben közel 4 millióan élnek a létminimum környékén, de inkább alatta. Ahogy nemzeti kézbe vett médiarendszerről szóló lelkendezését is – amely annyira nemzeti, amennyire Andy Vajna és Mészáros Lőrinc reprezentálja a magyarságot.
Megtettük ezt a korábbi beszédek esetében és vélhetően a jővőben is megtesszük majd. Most azonban érdemes kicsit másra figyelni – ha tetszik, akár tanulni is az orbáni retorikából. (A nagy debatőr, a szellem vitatkozó legendája 2006-ban leolvadt Orbánról, azóta pedig nem is tesz semmit, hogy visszaépítse. Ennyi demokrata: utálja a vitahelyzetet, ahol valódi kérdésekkel szemben, valódi párbeszédben kellene megvédeni hamis érvrendszerét.)
Amit Orbán nyújt népének – és természetesen nem a cinikus és hatalomvágyó Fidesz-garnitúrára gondolunk, hanem arra a bő kétmillió választóra, aki tűzön-vízen át kitart a vezér mellett –, az egy hihető, elképzelhető, átélhető mese. Persze nevezhetnénk ezt politológus vénával valóság-narrációnak is, a lényeg azonban egy: Orbán olyan egységes mesét – narratívát – kínál rajongói számára, amivel azok tudnak kezdeni valamit.
Persze nem olyan bonyolult ez a narratíva (mese): vagyunk mi, a hős, tehetséges, emberbarát, szabadságszerető – és a pozitív tulajdonságok sora sosem ér véget – népség, akiket elnyomtak, elnyomnak és el akarnak nyomni, de mi nem hagyjuk magunkat. Ennek a narratívának számos alága és változata van, a főgonosz rendszeresen cserélődik, de a struktúra és az egyetlen pozitív szereplő, a “mi”, soha nem cserélődik. Nem bonyolultabb ez, mint a magyar népmesék alapsémája: az elnyomott jó (a szegény ember legkisebb fia) szembe száll a gaz világgal (három fejű sárkány), és becsületével, szerethetőségével, eszével végül győzedelmeskedik és elnyeri méltó jutalmát (a fele királylány kezét). Nincs új ötlet, csak a jól bevált mintát kell kicsit átfogalmazni.
Aki ebben hinni akar – mert sajnos a befogadás alapfeltétele a dogma elfogadása, vagyis a vezér szavainak megkérdőjelezhetetlen hite –, lelke rajta. Csupán a fárasztó, időigényes egyéni gondolkodást kell feladni érte, ami nem látszik túl nagy árnak a jelenlegi demokrácia-deficitben. Emellett azért is nehéz bárkit kárhoztatni az orbáni mese benyeléséért, mert nem igen akad a politikai piacon más, aki ilyen – vagy csak hasonló – színvonalú mesét, egységes narratívába sűrített valóságpercepciót kínálna. Az ellenzéki szétesettség nem csupán szervezeti jellegű. Nem pusztán arról van szó, hogy maradék pártocskák harcolnak maradék helyekért a parlamentben, vagy saját pártjukon belül. Hiányzik a mese, a világ megértésének és befogadható leírásának képessége.
A szocialistákon belül legalább három-négy, jobbára balosnak nevezhető irányzat próbál felváltva karaktert adni az MSZP-nek. Az eredmény jól látható. A Demokratikus Koalíció egyetlen narratívája: Gyurcsány a szent. Ebből egységes világleírás nem következik, de legalább lehet hozzá egyértelmű érzelmi viszonyt kialakítani. A társadalom elsöprő többsége ezt az elmúlt 10 évben nem is mulasztotta el megtenni. Az LMP, Együtt, Párbeszéd, Momentum, és még ki tudja hány formáció ugyancsak adós a mesével. Mind arra törekszik csupán, hogy reagáljon az orbáni narratívára, de kicsit másként, mint a konkurencia.
Ilyen narratíva-hiányos időben pedig nem csoda, hogy ha a választók többsége bár nem szavaz(na) a Fideszre, mégis kinéz Orbánnak az újabb kétharmad.