Bódis József, az új oktatási államtitkár lelkesen jelentette ki a napokban, hogy jövőre több pénz jut az oktatásra. Ez egyrészt egyszerűen csak nem igaz, másrészt az aránytalan forráselosztás komoly károkat is okozhat.
Azt most hagyjuk is, hogy hiába a papíron valóban kicsit nagyobb összeg, az infláció mértékét belekalkulálva nemhogy több, de arányaiban kevesebb pénzt kap az oktatás, mint eddig. De ha már nem jut sok, nagyon nem mindegy, hogy ezt hogyan osztják el. Érdekes módon valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy azoknak az intézményeknek jut plusz lehetőség, amelyek egyébként is köszönik, elműködgetnek, míg mások a puszta túlélésért kell, hogy küzdjenek.
A nem állami fenntartású intézményeknek komoly segítséget jelenthetnének a pályázati források. A feltételes mód nem véletlen: sok esetben a lehetőség csak látszólagos. Az iskolák számára kiírt pályázatok a legtöbbször nyíltak, azaz indulhat rajtuk bármilyen intézmény, ha a kiírásnak megfelelő programja van, vagy valami olyasmit szeretne indítani. Így az állami és egyházi fenntartású iskolák is sokszor nyernek csinosabb összegeket olyan tevékenységekre, amelyet egyébként is végeznek, és amire már van elkülönített összeg a költségvetésükben. Az alapítványi- és magán fenntartású iskolák, tanulócsoportok, tanodák egy része nem jut hozzá ezekhez a forrásokhoz, amelyek pedig az esetükben nem pluszt, hanem a túlélést jelenthetik.
Szép példája ennek a tanodák fenntartására kiírt pályázat, és annak kiegészítései, amely az esélyegyenlőség nevében nyílt, azaz bárki indulhatott rajta. Tanodák jelentős számban működnek az országban, jelezve azt, hogy az oktatási rendszer nem tud megfelelni maradéktalanul a feladatkörnek, amelyet be kellene töltenie. Nem is csoda: ahogy romlanak a felmutatható eredmények, az állami fenntartású intézményeken folyamatosan nő a nyomás. Itt van például az egész napos iskola. Hogy a csudában lehetséges, hogy a gyerekek szinte már éjjel-nappal be vannak zárva az osztályterembe, mégis rosszul teljesítenek a felmérések szerint a mindenféle teszteken? Hallatlan! A kormányzati logika szerint az egyetlen lehetséges megoldás: még több idő az iskolában! Az intézmények próbálják kigazdálkodni az ezzel járó többletköltségeket, és erre kapóra jönnek a nyílt pályázatok, amelyeknek nem ők az elsődleges célcsoportja ugyan, de azért lehet nyerni rajtuk.
A tanodaprogramok lényege éppen az, hogy más szemlélettel, több egyéni figyelemmel, személyre szabottan támogassák a tanulási nehézségekkel küzdő és hátrányos helyzetű gyerekeket, akik az iskolába visszatérve ezt a látásmódot tudják kamatoztatni, illetve egy kicsit talán be is csempésznek belőle az osztályterembe. Ha a tanodáknak szánt támogatást az állami, vagy egyházi fenntartású intézmények délutáni és napközis programjai kapják, az nemcsak igazságtalan, de szakmai szempontból is ablakon kidobott pénz. Az könnyen belátható, hogy nagy csoda nem várható el egy olyan helyzetben, ahol a gyerekekkel ugyanazok a pedagógusok foglalkoznak délután, akik délelőtt sikertelenek velük, ugyanabban a környezetben, ugyanazzal a hozzáállással, csak kicsit türelmetlenebben és fáradtabban az egész napi munka végén. És akkor most mindenki tegye fel a kezét: ki szeret iskolába járni? Mi az, hogy senki?
Az új oktatási államtitkár eközben béremelést és szakmai megbecsülést ígér az oktatási intézmények dolgozóinak. Pedig elég lenne talán kicsit kevesebb elvárás és a látszólagos egyenlőség helyett a valódi igényeknek megfelelő forráselosztás.
Kerényi Kata