Fenyő János nagy ellenfele volt a postabankos Princz Gábor. Mindkettőjüknek volt befolyása a sajtó egy részére, és valószínűleg egyikük sem sajnálta arra az erőforrásokat, hogy a másikról kínos információkat tegyen közzé a rendelkezésére álló médiában.
Két nagy média-dinoszaurusz feszült egymásnak, csak úgy recsegtek-ropogtak az ágak körülöttük, amikor egyikük nekiment a másiknak – hogy ilyen költőien fessük le a küzdelmet. Fenyő érzékeny adatokat közölt Princzről a Postabank pánik után, hogy történt mindez?
- február 28-án a most elhunyt Princz Gábornál beütött a krach. Kitört az úgynevezett Postabank-pánik. Hihetetlen sebességgel elterjedt a hír, hogy a Postabank – amelyik az OTP után talán a legnagyobb lakossági bank volt abban az időben – csődbe fog menni, s aki idejében nem menti ki a betétjét, annak oda a pénze. Pillanatok kellettek, hogy óriási sorok támadjanak a bankfiókok előtt. Órákat várakoztak a népek, nem kevesen egész éjszaka kint fagyoskodtak, hogy vagyonkájukat megmentsék. Miközben természetesen, éppen ezzel a rohammal sodorták végveszélybe a bankot, de ez egy másik történet.
A Népszava szerkesztőségének dolgozói sejtették, hogy valami náluk is mindjárt történik e nevezetes napon. Nyilván Fenyő nem hagyja szó nélkül az egyik legfőbb ellenfelénél kialakult helyzetet.
Ám a laptulajdonos magánrepülője csak késő délután landolt Budapesten. Fenyő pár barátjával talán éppen Olaszországban időzött, kiugrottak egy jó kis ebédre.
Délután érkezett meg a házba, feljött a szerkesztőségbe, maga elé húzta a levonatokat, címjavaslatokat kért a szerkesztőktől. Higgadt volt és megfontolt. Nem látszott rajta az elégedettség, hogy a nagy ellenfél így megroppant. Sőt, határozottan arra intette a riadtan tébláboló ügyeleteseket, hogy legyenek mértéktartóak és visszafogottak. Nem kell triumfálni, tilos kárörvendeni. Nyugalom.
Telt-múlt az idő, ahogy azt el is várjuk tőle. Szálltak a napok, fogyatkoztak a lapok a kalendáriumban. Egy szépnek nem mondható, jeges reggelen
a gazda megint ott járt a lapindító értekezleten, és felvetette, hogy a pánik napjaiban jóval több pénzt vettek ki a Postabankból, mint azt az intézmény maga bevallja. A pénzintézet helyzete ezért sokkal ingatagabb, mint azt általában hiszik. Legyünk szívesek erről dokumentumokat szerezni – adta ki az utasítást, majd elvonult.
Na, persze, ennyi az egész! Majd bemegyünk egy fiókba, sorszámot húzunk, és amikor ránk kerül a sor, illedelmesen kérünk egy igazolást arról, hogy hazudni tetszettek, és most akkor szíveskedjenek átadni a valós adatokat, dohogtak a szerkesztők. Majd, a tulajdonosi ukáz dacára, nem tettek semmit. Ugyanis tökéletesesen magukénak érezték egy kiváló kollégájuk szentenciáját, amely szerint, ha nehéz az ügy, semmit sem szabad tenni. Ugyanis kétféle probléma van. Az egyiket amúgy sem lehet megoldani, akkor minek erőlködni, a másik meg úgyis megoldódik magától – akkor meg minek küzdeni.
E szellemben forgott tovább a Föld az univerzum nagy rendszerében. Néha a tulaj felvetette, hol is van már a cáfolhatatlan bizonyíték a hazugságra. Ilyenkor mindig nyugalomra intettük, hogy mindjárt meglesz – és továbbra is lelkesen nem tettünk semmit.
Ám egy szép napon, láss csodát, jelentkezett egy pasas teljesen magától, félve és óvatosan, hogy esetleg neki lenne egy papírja arról, hogy a Postabankból a pánik idején több pénzt vettek ki az emberek, mint amennyit a bank bevallott – ha megérne ez nekünk némi kézpénzt.
A szív persze gyorsabban dobogott, de a pókerarc meg sem rezzent.
– Nem nagyon. Kit érdekel ez a régi ügy, dobja inkább az egészet a papírkosárba –hangzott a válasz.
Nem sok idő telt el, s már a főszerkesztővel dugtuk össze a fejünket. Talán, ha 100 000 forintot kért a közvetítő a dokumentumért. Rövidesen Fenyő János is áldását adta az akvizícióra. Így hősünk zsebre vágott egy borítékot 100 000 jó magyar forinttal, amit a gyakornokok béréből vettek kölcsön, és elindult a Duna-parti korzóra, a megbeszélt találkozóra.
Hamarosan megjelent a dealer is, kezében egy borítékkal, amely állítása szerint az árut tartalmazta. Miután a felek mindegyike látott már krimit, ámde maximum ennyi praxisuk volt az efféle üzletek lebonyolításában, hát rövid, kínos beszélgetés kezdődött. Vajon átvág-e a papírral, vagy elfut a pénzzel, ha odaadom, gondolta az egyik. Vajon kikapja-e a kezemből a borítékot, netán egy értéktelen fecnikkel kitömött borítékot nyoma a kezembe, gondolta a másik.
Ámde mégsem állhattak ott örökké a korzón, előbb-utóbb mégiscsak tulajdonost cseréltek a csomagocskák. És, bár ez szinte hihetetlen, mindenki azt kapta, amire vágyott.
A szerkesztőségben nagy volt az öröm. Tessék, teljesítettük kenyéradó gazdánk kívánságát.
Ám Fenyő csak morgott, amikor meglátta. „Ez egy használhatatlan sajtpapír, semmire nem jó. Ezért szórtatok ki 100 000 forintot? Ez még le sincs pecsételve! Nem jó ez semmire”, dohogott. Majd azon nyomban közölte, hogy a 100 000 forintot, amit a gyakornokok honoráriumából reszkíroztunk, nem adja meg nekünk.
Mégsem mehetünk vissza egy pecsétért – állapodtunk meg magunkban, és nagyon sajnáltuk a gyakornokokat.
Aztán persze rövidesen kiderült, hogy nem a papírral van baj, hanem éppen politikailag nem aktuális efféle botrányba belekeveredni.
Megint fordult velünk a Föld, és egy szép napon azt üzente Fenyő, hogy mégiscsak jó valamire ez a számítógépes leporelló, amit szereztünk, rakjuk végre már be az újságba.
No, és akkor a gyakornokok is megkapták az elmaradt bérüket.
Ez és más efféle történetek pedig a Sajtóstúl a házba című könyvben olvashatóak nagy tételben. Csak ínyenceknek. Csak katt ide.