Szó sincs arról, hogy megmenekültek volna az államosítástól a színházak, csak taktikát váltott a Fidesz

Szó sincs arról, hogy megmenekültek volna az államosítástól a színházak, csak taktikát váltott a Fidesz

Hogy már megint hazudtak, azon senki nem lepődik meg. kocsismate_1.jpgElőször is le kell szögezni, hogy a kormány, a Fidesz és a NER egyéb csatolt részei hazudtak, amikor a zaklatási ügyekkel indokolták a kulturális szcéna tervezett államosítását.

Előbb a kormánylappal íratták le azt, hogy 

A Magyar Nemzet információi szerint konkrétan a Katona József Színházban kialakult állapotok miatt készül megváltoztatni a kormány a kultúra finanszírozásának eddigi gyakorlatát.

Kocsis Máté, a Fidesz nagyképességű parlamenti frakcióvezetője egyenesen “a Gothár-féle zaklatószínházakról” hörgött.

Továbbá a Semjén által benyújtott törvényjavaslat indoklásában is az szerepel, hogy 

A szabályozást az is indokolttá teszi, hogy az elmúlt időszakban köztörvényes, nem pénzügyi jellegű visszaélések gyanúja merült fel állami és önkormányzati forrásokból is működő előadóművészeti szervezetekben, ami önmagában is indokolttá teszi a felelősségi viszonyok tisztázását.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a Katona József Színház november 19-én közölte, hogy az egyik – akkor még meg nem nevezett – munkatársának távoznia kellett.

A törvényjavaslatot, amit állítólag erre az esetre hivatkozva készítettek, viszont már 3 héttel korábban, október 29-án  tárgyalta a kormány közigazgatási államtitkári értekezlete. Két nappal később, október 31-én pedig a kormány ún. stratégiai kabinetje is.

Azaz vagy az a helyzet, hogy az okozat megelőzte az okot,

vagy pedig egyszerűen hazudtak, amikor a két dolog közötti összefüggésről beszéltek.

A valódi ok nyilvánvalóan az október 13-án a várásokban elveszített önkormányzati választás. Addig a Fidesznek nem volt szüksége arra, hogy államosítsa a színházakat, hiszen úgyis a saját emberei felügyelték őket. 13-án viszont változott a helyzet, reagálni kellett rá.

Az látható, hogy a Semjén-féle törvényjavaslat látszólag lényegesen enyhült az eredeti tervezethez képest.

  • Nem szerepel már benne a kulturális szféra kvázi-önkormányzata, a Nemzeti Kulturális Alap kiherélése.
  • És az sem, hogy a kormány vétójogot kapna a színházigazgatók kinevezésében.

De ez csak látszólagos enyhítés.  A tiltakozások és tüntetések hatására Orbán és Fidesz nyilván nem lett az önkorlátozás, a fékek és egyensúlyok, meg a hatalom megosztásának híve. (Ezeket valami gyanús nyugati ármánynak gondolják.)

Nem vonultak vissza, nem futamodtak meg, csak taktikát váltottak. Nem elveszik a színházakat az önkormányzatoktól hatalmi szóval, hanem

kiéheztetik, és ezzel rákényszerítik őket, hogy adják át maguk az államnak.

Az eredeti törvényjavaslathoz képest a Semjén-féle már nem jogot (a színházak autonóm működtetésének jogát) von el, hanem lehetőséget keletkeztet: 

Ha az önkormányzat az önkormányzati fenntartású színház részére a működéséhez szükséges forrásokat teljes körűen nem biztosítja, az önkormányzat a Kormányhoz közös működtetésre vonatkozó kérelmet terjeszthet elő a Kormány által rendeletben meghatározott időpontig.

Magyarul: ha az önkormányzatnak nincs (elég) pénze a színházra, akkor kérhet a kormánytól, amely kormány ad neki, ha cserébe átveheti az irányítást, és a saját emberét neveztetheti ki igazgatónak.

A dolog vége ugyanaz, a művészeti autonómia megszüntetése, csak az addig vezető út más.

A világsajtó nem fog újabb antiliberális represszióról cikkezni, nem lesznek tüntetések, tiltakozások és petíciók, ha maguk az alulfinanszírozott színházak fognak lobbizni az önkormányzatoknál a közös működtetésre vonatkozó kérelemért. Azaz hogy 

egy kicsivel több pénzért cserébe adják át a politikai-ideológia irányítást a Fidesznek.

Orbán ugyanígy járt (és jár) el a médiával: a nagy részét kiéheztette, majd felvásároltatta.

Nem árt emlékezni, hogy így alakult ki a jobbágyság is ókor végén. A nagybirtokosok nem leigázták a szabad parasztokat, hanem azok (a colonusok) önként ajánlották fel nekik a földjüket egy kis pénzért és védelemért cserébe.

Ez vár a magyar színházakra is. A hatalom próbálja elérni, hogy a történelem ismételje önmagát.

A színházak eldönthetik, hogy jól akarnak-e élni vagy szabadon. A szabadság általában nem tapsvihar közepette száll sírba, hanem egy kis pénzért cserébe.

Általában közpénzért, persze, mert úgy olcsóbb.

Facebook Comments