Alig néhány napja vetítette az M5 az Egyedül a Nagy Mongol Birodalom ellen című, dokumentumfilmként beharangozott alkotást. A művet a Honvédelmi Minisztérium Zrínyi Nonprofit Kft. Katonai Filmstúdiója készítette nem kisebb küldetéssel, mint hogy az eddigiektől teljesen eltérő nézőpontból ábrázolja a hazánkon végigsöprő tatárjárás eseményeit.
Már a címből sejthető volt, hogy rendhagyó személetű filmről lesz szó. Bármilyen új kutatási eredmények (melyekre az egész alkotás épül) születtek és születnek is, azt senki sem fogja alátámasztani, hogy Magyarország egyetlenként volt kitéve az érkező mongol sereg pusztításának. Ez a józan logika szerint is csak úgy történhetett volna meg, ha a teljes haderő teleportálás útján érkezik a távoli pusztákról egyenesen az Alföldre. Igaz, a „Sokadikként minket is letaroltak”, vagy a „Nálunk erősebbek után mi is elbuktunk” kevésbé hangzik hősiesen – és emiatt csak futólag tartották érdemesnek megemlíteni az alkotók, hogy a támadókról azért tudtuk, hogy veszélyesek, mert a hírük messze megelőzte őket. „Mimagyarok” akkor is magányosan dacoltunk a veszéllyel, ha ez már csak az ország földrajzi elhelyezkedése miatt is lehetetlen.
A muhi csata évfordulóján műsorra tűzött produkció nem kevesebbet állít, mint hogy a tatárjárás során a támadó fél nagy nehézségek árán haladt csak előre az ország területén, és többször azt is fontolgatta, hogy feladja az egészet.
A fent említett ütközetben például a mongolok akkora veszteséget szenvedtek, hogy komolyan megfordult a fejükben: megéri ez az egész? És hosszas gondolkodás után folytatták csak a pusztítást. Valóban, ma már nehéz cáfolni egy ilyen állítást: ki tudhatja, mit gondolt valaki 1241-ben? A film nemrég előkerült, kínai nyelvű forrásokra hivatkozik, melyekhez nehéz hozzáférni, mert bizalmasan kezelik őket. Aki nem hiszi tehát, járjon utána!
Bár a mű dokumentumfilmként került a képernyőkre, erősen – vagy, hogy a témához illeszkedően fogalmazzunk: bátran – feszegeti a műfaj határait. A felkért szakértők megszólalásait játékfilmes eszközökkel készült betétek teszik szemléletesebbé. Akad itt várostrom, a pusztában összecsapó seregek, utolsó erejével is küzdő vérző hős, naplementében ellovagló katona. A kosztümös, sok szereplőt igénylő jelenetek a film jelentős részét alkotják, így az alkotást dokumentumfilmnek nevezni merész húzás, inkább az infotainment, azaz a szórakoztató ismeretterjesztés kategóriába sorolható, függetlenül attól, hogy a terjesztett ismeretek mennyire megalapozottak és valósághűek. Az viszont biztos, hogy ez így nem lehetett olcsó, és ne legyen semmi kétségünk: a Honvédelmi Minisztérium, mint megrendelő a mi zsebünkből kivett forintokból dolgozott. Szívesen adtuk, persze, de azért esetleg megkérdezhettek volna, hogy térdprotézisre, esetleg a gyerekeink oktatására gyűjtenénk-e inkább vagy a muhi csata újraforgatására. Most már mindegy.
A legmerészebb elmélet, ami elhangzik a műben az az, hogy a támadó had végül a hatalmas veszteségek és a magyarok által rájuk gyakorolt lélektani nyomás miatt adta fel az előrenyomulást és vonult vissza.
Az általánosan elfogadott nézet, amit egyébként források is alátámasztanak, hogy politikai okok álltak az események mögött: a kán halálát követő vezetőválasztás miatt kellett az anyaországba hazatérniük a mongoloknak. Abban igazuk van a filmkészítőknek, hogy közben lehettek frusztráltak, szomorúak, csalódottak (a nagy politikai változásoknak ez egyébként is velejárója), de ekkora önbizalmunk nem kellene, hogy legyen, bármilyen vitézen is küzdöttünk (és lovagoltunk el a naplementében, lásd mint fent).
A mostanában megjelenő történelmi és politikai témájú filmek sorába szépen illeszkedik ez az alkotás is – és felkészíti a néplelket arra, hogy szemrebbenés nélkül fogadja, mikor 3 év múlva kiderül, hogy a mohácsi csatát valójában megnyertük. Ez utóbbi problémán már külön kormánybiztos dolgozik, és semmi kétség, hogy az ötszázadik évfordulót büszkén fogja nemzetünk ünnepelni. Lehet, hogy a történelmet a győztesek írják, de az egészen biztos, hogy a vesztesek hamisítják.
