Egymillió forint az éves díja egy magániskolának Újbudán. Képzelheted a körülményeket: a falak szép színesre festve, a tanár néni egyszerre 20 gyerekkel foglalkozik (ennyi van egy osztályban) és mosolyog, a gyerekek és a szülők rengeteg délutáni fejlesztő foglalkozás közül választhatnak. 

Idén a gyerekszám – dacára a borsos díjnak – a duplájára nőtt. Míg máshol összevonják az iskolákat, mert annyira kevés a gyerek. 

Nézhetnénk ezt a jelenséget sok szempontból, a kulcsszó itt:

egyéni érdekérvényesítés.

Hogy jön össze a kettő? 

A magyar szülő, a tanár, a diák, sőt, a közoktatásban működő szakszervezetek – a rendszer összes résztvevője –  némán nézte végig, ahogy az utóbbi öt évben szétverték a magyar oktatási rendszert, központosították és lenyomták mindenkinek a torkán az összes szart. 

(Megjegyzés: ugyanez történt a többi nagy rendszerben is.)

(kép: nol.hu)

Most, hogy mindent elfoglalt a Fidesz, szépen építi le tovább az oktatást: egyre kevesebb pénzt adnak bele, egyre többet dolgoznak a tanárok, egyre ostobább könyvekből tanulnak a gyerekek, egyre több iskolát zárnak be, egyre rosszabbak a körülmények. (Nem mintha a szocik alatt jobb lett volna, tudom. De ne gyere nekem megint az elmúltnyolcévvel.)

És itt jön be az egyéni érdekérvényesítés: a magyar szülő nem emeli fel a hangját. Nem rázza az öklét. A magyar szülő kiveszi a gyereket az iskolából és beadja magániskolába (ha megteheti). Vagyis:

tűr, vagy menekül. 

Az érettségizők nagy része külföldön képzeli el az egyetemi tanulmányainak folytatását. Vagyis: menekülnek. Vagy tűrnek.

A magyar pedagógus nem emeli fel a hangját, nem rázza az öklét, nem vonul az utcára tömegesen: némán tűr, mint a birka, mert ki fogják rúgni az állásából és akkor mi lesz. (Megkeres havi 100 nettót, szereti, amit csinál, de a végkimerültség szélén támolyog inkább.) Neki nincs választása, csak tűr.

Az a gondolat, hogy az oktatási rendszer ezen szereplői közösen érvényesítsék érdekeiket, megváltoztassák a rendszert, fel sem merül.

Vagy, ha felmerül, van egy kis háborgás a tanáriban, fentről azonnal leszólnak: Marika, szerintem nem akarod, hogy kirúgjanak. Aztán mihez kezdenél, negyven év pedagógiai tapasztalattal?

Marika pedig szépen tűr. Pedig Marika mellett még ott van több ezer – ha nem tízezer – pedagógus, több százezer – millió? – szülő, gyerek, akiket a rendszer ugyanúgy sújt, megaláz, lehetetlen helyzetbe hoz. 

Nézem az egészet döbbenten, ahogy az oktatás (egészségügy, stb.) naponta termeli ki magából a sikertelenséget, megaláztatást, ostobaságot, abszurditást és mindig azt kérdezem magamtól:

mikor jön el az a pont, amikor a rendszer szereplői felállnak végre és az asztalra csapnak?

Meddig tűrünk még?

Ha nem a halálbüntetéssel foglalkoznánk, hanem, mondjuk, az ország jövőjével. Mert ez tényleg fontos lenne. Ezt hívják normális országban politikának: hogy lehetne az oktatási rendszert jobbá tenni? Erről kellene vitatkoznunk. 

(Azért helyi szinten történtek apróbb eredmények; amikor leváltották az igazgatót Szigetszentmiklóson, több tüntetés is volt: meghátrált az oktatási fővezérség. Amikor nem küldték el a gyerekeket március 15-én kötelező biodíszletnek, sőt, visszaszóltak: volt eredménye.) 

A nyugat-európai országokban azért van szakszervezet, hogy az ilyen ún. közösségi érdekérvényesítésnek az élére álljon. Hogy a keményen dolgozó kisembereket igazán képviselje valaki. Ne csak az idióta kormánypropaganda menjen. Hol van Magyarországon a szakszervezet? Halló, van ott valaki?

Azt állítom:

ha egyre többen és többen emelnék fel a szavukat, együtt, a kormány vérszívása ellen, annak lenne eredménye.

Csak tetszenének már forradalmat csinálni!