Hát ma hajnalban valami éktelen süvöltözés, szirénázás, kandúrlárma vert fel legszebb ünnepi álmomból. Nem jellemző ez itten, falun, jó, ha a kakas veszi a fáradságot, és vakkant egyet-kettőt hajnalhasadáskor. De azt is szigorúan csak munkanapokon.
Rágyújtok, törlöm a szemem, főzöm a kávét, kémlelem az ég alját, milyen idő lesz, menjek-e vetni vagy aratni, netán venyigét kötözni, de bizony az idő alkalmatlan mindenféle munkára. (Mikroklíma: itt évszámra ilyen.)
De mi ez a kurva szirénázás? Ránézek a vánkosomon fekvő könyvre, a múlt héten vettem 50 forintért a tóti piacon, Serpico, Albatrosz kiadás, hát vazze, tudtommal ez nem hangoskönyv, legalábbis nem úgy lett nekem eladva. (Nem véletlenül használok tájnyelvi fordulatokat, még ha nem is maradéktalanul vagyok tisztában az értelmükkel.)
De nem a könyv hangos, ez hamar kiderült. Hát nem hiszem el,
a hülye Balog jött sürgősségi limuzinnal,
már itt vigyorog bután a kertkapuban, nyomogatja a kilincset, mint süket a nagyharang gombját. Hát hogy mit akar, kérdem tőle barátságosan. És miért pont hajnalban riogatja azt a szerencsétlen háztartási madarat (ugyanis a szomszéd kakast).
Hogy ő locsolkodni jött, mert hogy húsvét van.
Na, ez tényleg nem komplett. Nézem a zsidó naptárt, pénteken volt Sávout, valami tóraünnep, ráadásul – ahogy a Kincses Kalendáriom is helyesen megjegyzi – éppen hét héttel Pészach után. Mondom is a debil Balognak, hogy ha szirénával ennyi idő (vagyis hét hét) alatt ér le ide Pestről, akkor jobb, ha nem dől be a kanyarban, mert még el talál esni, és az fájhat.
Nem, nem, higgyem el,
ma van húsvéthétfő, mondja ő, nincsenek is nyitva a boltok, pláne nem a Balatonnál,
nézzek csak ki a főtérre, ha a szememnek jobban hiszek.
Néz a halál, fél hat van, a boltos néni még biztos kapál, s ha lenne itthon nekem is valami mezőgazdasági munkaeszközöm, a legszívesebben én is azt suhogtatnám. De ehelyett csak lemondóan intek, hogyha már leette ide a fene, hát jöjjön beljebb, de vigyázzon, ne törjön össze semmit azzal a bumfordi fejével. És ne nézzen körül, idővel majd beágyazok, bár délután ezt még meggondolhatom.
Oszt lefelé hány cigánygyereket ütöttél el a villogóddal? – kérdem tőle barátságosan, a feszültséget oldandó, meg hogy nehogy kávéval kelljen kínálnom.
Mondja nagy szerényen, egyik ormótlan lábáról a másikra állva, hogy itt a faluban egyet sem.
Hát ezer szerencséd – említem neki –, mert én is úgy vagyok vele, mint a fehérvári huszárok: a lokálban patrióta vagyok.
De hogy ő hozott kölnit, és most, hogy végre a kapun belül került, már locsolkodna is.
Pünkösdkor, te barom? – célzok finoman az intellektuális hiányosságaira, ugyanakkor diplomatikusan kerülve a durvább szavakat, nehogy megsértődjék. Bár ezek nem tudnak.
Hát hogy nem mindegy, pünkösd-e vagy húsvét, ő most ért rá, mit tegyen? Az államgondok, ugye.
Na, gondolom magamban,
ez is a padszomszédjáról leste le a katekizmust vagy mit a bibliaérettségin,
de nem lep meg a dolog, mert ha bármit is tudna, már rég kiakolbólintották volna ebből a vircsaftból. De hangosan csak annyit mondok neki, hogy tőlem meglocsolhatná a füvet, ha nem esett volna hétágra egész víkend alatt, így azonban jobb, ha nem nyúl semmihez, és akár be is kussolhat, mert én a magam részéről visszafekszem, csak előbb ezt elímélezem Pestre, hadd örüljenek.
Tardos János