A holokausztot sem megérteni, sem ábrázolni nem lehet.
Nem kisebb ember állította ezt, mint Claude Lanzmann, aki valószínűleg többet tud a témáról, mint bárki más, ő volt az, aki több mint egy évtizeden keresztül forgatott dokumentumfilmet a témáról.
Pedig Nemes Jeles László filmje – amitől egyébként Lanzmann is el volt ragadtatva –
egy igazi holokausztfilm.
Olyannyira, hogy minimális történelmi tudás nélkül szinte nem is érhető; semmi és senki nem rágja a néző szájába, hogy ez itt Auschwitz, ahol több mint egymillió embert semmisítettek meg. Senki nem magyarázza miért szűrődnek ki halálsikolyok a fürdőből, ahová bekíséri a kamera a főszereplőt.
Senki nem fogja a néző kezét, csak a fejét. Azt is csak azért, hogy beleverje az orrát a szarba.
Abba, hogy működött a halálgyár. Hogyan terelgették a gázkamrába az áldozatokat, hogy vonszolták el a krematóriumba a hullákat, hogyan osztályozták és raktározták el holmijukat, hogy lapátolták el a hamvaikat.
Másrészről a Saul fia
nem az a fajta holokausztfilm, amin a néző megsirathatja az ártatlan zsidó áldozatokat.
Nem fekete-fehér pillanatképe a történelemnek. Egyetlen ember egyetlen napját látjuk csak. Azt a küzdelmet, ahogy Saul mindenáron szeretne eltemetni egy fiatal fiút. A kamera szinte csak őt magát mutatja, minden más csak elmosódott díszlet körülötte: így szólítja fel a rendező a nézőt a gondolkodásra, és arra, hogy használja a képzeletét.
Ezek után nagy kérdés, mit kezd a közönség a Saul fiával. Hogy a filmet sokan megnézik majd, az biztos, már most alig lehet jegyet szerezni. Ezzel teljesül a főszereplő, Röhrig Géza óhaja, aki arról beszélt, szeretné, ha sokan, köztük sok fiatal látná a filmet.
Azért, hogy utat mutasson, és hogy segítsen megérteni a megértethetetlent.
kovacsem
(Kép: Mozinet)