Zseniális ötlet volt. 

Lecsökkentettük, történelmi lépés volt, gázár, gázár, Lázár, kiplakátoltuk, nyomattuk a médiában, egész oldalas hirdetést vettünk neki (az adófizetők pénzéből, persze, nem a sajátunkból, hát nem vagyunk mi hülyék).

Megnyertük vele a választásokat, megnyertük. Átküzöttük magunkat mindenkin, mint szíriai menekült a határon.

Az idióta magyar annyira csóri, szerencsétlen, hogy ennek is örül. Nem a munkahelyek megteremtése, a polgárosodás, az oktatás és az egészségügy fejlesztése vagy a bérek felzárkózása jelent megoldást, az túl bonyolult, nem is értünk hozzá: nálunk a problémát a másik végéről kell megfogni, és

államilag szabályozni az árakat.

Az egyszerű. Lehet kommunikálni. 

Biztos volt, hogy mindez az EU-nak nem fog megfelelni, hiszen az EU a szabad piacra épül, a szabad piac nem szereti, ha megmondják, mennyiért adhatja el a terméket. Hát az EU elindított ellenünk kapásból két kötelezettségszegési eljárást, de mi lendületben voltunk, szabadságharcoltunk, bennünket különben is a rövid távú érdekek vezettek – politikai tőkét akartunk kovácsolni még olyan alakokkal is, mint ez a Szilárd. 

Volt nyugdíjvédőnk. Hogy megvédte a nyugdíjunkat! Aztán lett rezsibiztosunk. Most majd megvédi a gonoszbrüsszel ellen a rezsinket!

A bajba került férj arckifejezése. Németh Szilárd rezsibiztos (Kép: MTI)

 Kiállították ezeket a teljesen vállalhatatlan arcokat a kamerák elé,

a politikai elemzők elsápadva nézték, ahogy működött.

Az ellenzék telefújta a papírzsepit bánatában, hogy mindezt mégis hogy. És mit reagáljanak. Támadják? Támogassák? … és mégis, miért nem nekik jutott az eszükbe?!

Zseniális ötlet volt. 

Szóval kovácsoltunk belőle jó kis politikai tőkét, igaz, csak rövid távon, de arra elég volt, hogy nyerjünk. (Közben a nagy csökkentésben ugyan a haverok elkezdték bezsebelni a magyar energiarendszert (lásd Tigáz), tönkrementek szolgáltatók, állások ezrei szűntek meg, a dolognak volt hosszú távú gazdasági hatása is, de ez bennünket csak addig érdekelt, amíg a versenytársakat ki lehetett szorítani a piacról.) A történetnek itt vége is lenne, ha nem lett volna az a fránya levél, amit persze megszimatolt a sajtó.  

Most itt állunk, mint amikor a túlórázó férjet rajtakapják a titkárnőn, íróasztalon: édesem, én csak téged szeretlek. Persze, hogy marad a csökkentés. A történelmi.

Dehogy egyezkedünk a gonosz multikkal, meg a még gonoszabb Brüsszellel.

Azaz mégis. Dehogy emelkednek majd az árak, mert tarthatatlan az egész. Dehogy volt blöff. Nincs levél. Van levél. 

Látom, hogy válás lesz a vége és a feleség viszi a házat, az autót és a gyerekeket.