A vezér felemelkedése és bukása

A vezér felemelkedése és bukása

(Nota bene: Ha a kedves olvasónak e sorokon túljutva a mi kis vezetőnk jut az eszébe, akkor magára vessen, és viselje a következményeket.)

A mélynövésű Caius Trebonianus Gallus már egészen kis korában biztos volt benne, hogy egyszer uralkodóvá válik. Bár alacsony sorból származott, de jó iskolába került. Csillaga gyorsan emelkedett, mert semmi más nem érdekelte, csak a hatalom. Akadtak mások is ilyenek Rómában. De Trebonianus Gallus mindenkinél ravaszabb és gátlástalanabb volt. Kémfőnöke, Adipem Mustache kis palatáblájára rótta fel azt, kit mivel lehet zsarolni.

gallus.jpg

Ki állami pénzt sikkasztott, más csúnya zsarolással jutott egy fürdőépítéshez, olyan is előfordult, aki egy bányát lopott magának, vagy éppen kémkedett.  Nos, ezeket a figurákat szoros pórázon fogták, zsarolták. Akadt, akit a szenátusba nyomtak be, más a kincstár igazgatását kapta, a harmadik a rabszolgák országos felügyelője lett, a negyedik a filozófusok előljárójává avanzsált, mégha írástudatlan is volt.

És akik megpróbáltak ellenállni?

Őket Caius Trebonianus Gallus, a kor szokásainak megfelelően, meggyilkoltatta.

Így gyorsan jutott a helytartósági rangig, Egy gótokkal vívott győztes csata után, amikor két napig szabadrablást engedélyezett marcona katonáinak Pannónia tartományban, a határidő lejárta után egy részeg centurio felvetette, miért nem ő a császár. Több sem kellett emberünknek. Jó ötlet – kiáltott fel. S a már idejében megszervezett pretoriánus gárda élén bevonult Rómába. Elődjét Herennius Etruscust azonnal idegenszívűnek nyilvánította és némi huzavona után tömlöcbe vettette. Szerencsére addigra már a bírák is tudták, ki mellé kell állni.

A plebs eleinte lelkesedett az új császárért.

Volt kenyér és cirkusz rogyásig.

Aztán a kenyér fogyni kezdett, mert a ravasz Dextro Manu, a pénzügyek főfelügyelője az állami vagyon nagyrészét, támogatásuk fejében, kiosztotta néhány amúgy is dúsgazdag patriciusnak. A patriciusok ugyan lenézték a császárt, mert bugrisnak tartották, de a közvagyont köszönettel elfogadták tőle. És különben is, úgy remélték, a fiatal császár lesz az, aki Róma mind jobban elszegényedő népét kordában tudja tartani.

Az ifjú császár igyekezett mindent néhány kedves barátja kezére játszani. Akik ott ültek vele egy páholyban a gladiátorviadalon, mind hatalmas vagyonok urai lettek. Igaz, tisztes sápot kellett fizetni a császárnak, de sebaj. Volt, aki lázadni próbált, ezeket általában lefejezte – nagy népünnepély keretében. Volt egy szegényekből és nyomorultakból szervezett csoportja, Pacem in Roma egyesület – ezek szívesen vonultak fel a császár egyetlen csettintésére bármiért is. Cserébe egy-két vezetőjüknek kellett csak apróbb koncot dobni, a többiek már csak azért is résztvettek a dologban, hogy elverhessenek pár rabszolgát, esetleg elevenen megnyúzhassák őket némi ingyenser mellett.

De a kenyér a legtöbb plebejusnál ettől csak fogyott.

A gótok után a perzsák is úgy találták, Róma minden korábbi megállapodásukat felrúgja. Ezért szankciókat vezettek be.

A nép már éhezett. De addigra Caius Trebonianus Gallus megszerezte a főpapok, a szenátus, a hadsereg, az iskolák és a fürdők feletti teljes felügyeletet. Nyilvánosan mindenki csak hajbókolt neki.

Ám a rabszolgák is mind jobban morogtak a lehetetlen körülmények miatt. Ekkor Trebonianus Gallus az oroszlánok elé dobatta hivatali elődjét.  Ezzel is nyert némi időt, mert kétségtelenül szerette a nép ezt a cirkuszt.

A gótokat az ilyesmi azonban nem hatotta meg. A Dunától északra megtámadták a birodalmat. Csak egy feltörekvő ifjú, ki mindig császár akart lenni, tudott eredményesen fellépni a támadók ellen. Marcus Aemilius Aemilianus a győzelem után két nap szabadrablást engedélyezett. Utána egy részeg centurio felvetette,

miért nem ő a császár.

A mi Marcusunknak több sem kellett. Mire átlépte katonáival a Rubicont a , a megőszült, elhízott Gallust saját emberei, ahogy akkoriban ez szokás volt, már meg is gyilkolták, hogy ezzel üdvözöljék az új császárt. Gallus egyik első számú helyettese és bizalmasa egy fiatal, mindig elegáns tógát viselő, amúgy vidékről felkerült egykori helyi előljáró volt a sor elején, amikor kézcsóka kellett járulni az új császárhoz.

Marcusnak jólesett akkor a gesztus, csak pár év múlva kezdte el sajnálni, amikor a népnek megint feltűnt, hogy elfogyott a kenyér, hogy nincs kit az oroszlánok ellen vetnie.

Dési János

 

Facebook Comments