Hát eljött ez a pillanat is, vezetőszár, bilincs, kihallgatószoba – na jó, nem, csak idézés. Még az is meglehet, hogy bűnös vagyok.
Ismeretlen tettes. Gyanús a rendszámom vagy mi.
Az ember itt falun általában csendes napokra számít, reggel felkel, biotyúkok illatát szagolja a szélben, hathetente elmegy egy autó is a ház előtt, hát az nagyon büdös tud lenni, de amúgy semmi érdekes, ha harangoznak, már az is esemény. De én csak műparaszt vagyok, az első vagy a második kávé és másfél doboz Marlboro Light után kormányplakátrongálási inger lép fel nálam, de a kurva Monoszlón egy fia óriásplakát sincs, el se férne itt, inkább fordítva: még lötyögne is ez a pici falu egy olyan böhöm nagy állványon.
Mit lehet tenni? Autóra kell pattanni, nekivágni a nagyvilágnak, nem számít mikor, de talán a legpraktikusabb az, ha ezt június 6-án tesszük. Persze nem akarok én itt tanácsokat adni, ez csak egy delíriumban fogant agytorna, mert amúgy meglehetősen lusta vagyok és smucig, a benzinre is sajnálom a pénzt. Az elgondolás lassan szétfoszlik a ködben, eltotojáztam az időt, a biotyúkok kotkodálása elandalított. Früstük, szieszta, miegyéb. Laza fröccs.
E pár mondatba sűrítve az életem.
De hát nincs bűn bűnhődés nélkül, el sem évül az ennyire gyorsan, és hiába a derült ég, a villám törvényszerűen lecsap. Egy másik napon tehát, csaknem két hónappal később, midőn vidáman szökdécselve rovom a távoli, újlipóciai betont, fütyörészve haladok a Nyugati főposta felé, hogy az engem jogosan megillető soros gyorshajtási igazolást poste restante átvegyem, szerelmes gondolatoktól és frissen diagnosztizált gerincsérvtől boldogan, na akkor.
Idézés. Miafasz? Ezer éve nem kaptam ilyet. Van ez még?
Tanúként, tulajdon elleni szabálysértési ügyben a nyóckerbe. Hogy mi van?
Akkor ez valami hamutartó lehet, de arra direkt nem járok, jószerivel azt se tudom, hol van, aztán meg már évek óta nem bővült a valaha százdarabosra hízlalt készletem. Mert bevallom, akasszanak fel, ha kell: régebben bizony eltulajdonítottam ilyen dohányzási kellékeket, egyrészt, mert a szépnek nem bírok ellenállni, másrészt meg a hamut is kell tenni valahová, nemdebár.
Halló ezredes úr, jó, legyen tábornok, recseg a vonal. A kis Fonál vagyok, tudja, a szentkoronatanú, akit holnapra teccik elővezettetni, csak annyit szeretnék kérdezni magunk között, de ne áruljon el semmi államtitkot, mert nem bírom tartani a pofám, szóval: fogkefét vigyek-e? Nincs vicces kedvében a bácsi a nyócba, ám a lelkemre köti: ne szalasszam el az első randinkat, és ha lehet, fogkefét, virágot ne vigyek. Jó, ha nem, hát nem. Kérésemre még tisztázzuk: a hamutartó-ügyet később kerítik sorra, ezúttal az a bűnöm, hogy
állami plakátrongálási ügybe keveredtem, valahol Budaörsön vagy Törökbálinton, ezért most szeretné kikérni a pártatlan véleményemet, mielőtt rabosít vagy nem.
Furcsa érzés keríti hatalmába az embert. Jó, persze ártatlan vagyok. Tudom, számos közelebbi és távolabbi ismerősöm számára ez a kijelentés a Blikk címlapjára kívánkozó rendkívüli szenzáció, és talán a magas rendőrhatóság is másképp vélekedik erkölcsi magaviseletemről, de a tiszta lelkiismeretnek nincs párja, sőt, belül is csak egészen enyhén remegek. Mondjuk kábé negyven éve nem idéztek be a királyi rendőrségre, pláne politikai ügyben, de akkor kommunizmus volt, Brezsnyev meg Sztálin, na meg utána gyorsan disszidáltam is, azt hittem, egy életre letudtam én már ezt. Meg aztán a hamis vád: akkor is valami állati ócska és átlátszó biciklilopási ügybe próbáltak belekeverni, körülbelül négy másodperc alatt kiderült, hogy nem gondolták komolyan ők sem, csak valami albérletszínházi delíriumomról voltak naprakész ismereteik, s jobbnak látták rámijeszteni.
Itt állunk hát 2015-ben, a fejlett orbánizmus ötödik évében, hamarosan ismét megjelenik a piacon a Matolcsy-féle Ötéves Terv nevezetű lágypapírdobozos csúcscigaretta, kénbűzösen, lazára tömve, ahogy kell. Hát mit sírok én?
A történelem kereke körbefordult, ismét 22 éves suhanc főiskolás bajkeverőnek érzem magam,
tele rendszerellenes gondolatokkal, amelyekért tehát üldöztetést kell elszenvednem, hogy el ne sírjam vagy röhögjem magam.
Ehhez képest maga a másnap reggel 8 órás kihallgatás szűzleánykáknak való meseálom. Furcsa ugyan kicsit, ahogy a fiatal őrhadnagy mögött végig kell masíroznom a svájci pénzből éppen renovált kihallgatói irodák hosszú sora mellett, de semmi bilincscsörgés, siralom, vérpatakok sem szivárognak ki az ajtórések alatt – ami azt illeti, azt hiszem, ma reggel én vagyok itt az egyetlen gyanús tanú. Nem kell magasságilag rovátkázott falhoz állnom szemből és profilból nyolcjegyű vaslapocskákkal, nem tintázzák össze a kezem ujjlenyomatilag, kényelmes székbe ülhetek, srégen szembe ügyem igazságos és jóságos kivizsgálójával, így hallgathatom a rámzúduló vádakat.
Mindegy, tűröm a sorsomat, töredelmesen bevallom, hogy még sosem jártam Törökbálinton, pláne az ottani tűzoltólaktanya közelében (mert onnan jelentettek fel éber őrszemek), demokratikus, népkonzultációs óriásplakátot sem láttam még soha. Már-már barátságos köztünk a hangulat, körmöm és néhány fogam biztonsággal megtarthatom, bár a hülye ájfónt szokás szerint ügyetlenül állítottam hangfelvételre, s így csak 6 másodpernyi rémes inkvizíciót bírtam rögzíteni. (Ez persze utólag derül csak majd ki.)
A jegyzőkönyv húsz perc alatt készül el, a lényege épp csak néhány szavas:
nem jártam Törökbálinton, nem rongáltam meg semmilyen plakátot.
(Sajnos.) Nagynehezen kiköpi a nyomtató, figyelmesen elolvasom, hat helyen aláírom, jogaimra figyelmeztettek satöbbi. (Csak itthon látom majd, hogy az oldalváltás végett az első „nem” lemaradt, tehát aláírtam, hogy jártam Törökbálinton, még az is meglehet.)
A lépcsőn lefelé proszekútoromnak kondoleálok: fél órát gonoszul elvettem fiatal életéből, sajnálom. Bár fent rezervált és tárgyszerű maradt, ezúttal annyit megoszt velem: „hát én csak ilyen ügyeket kapok…” A hangsúly nem a legvidámabb, mint ahogy persze a barakk sem az.
Lent nőm megkönnyebbülten felsóhajt: nem kell palacsintát sütnie, reszelőt applikálnia házikenyérbe, beszélőt kikönyörögnie, romkocsmák mélyén egyedül busongnia, ismét az övé vagyok, ha akarjuk, akár mehetnénk is együtt rögvest plakátot rongálni.
Tettetett vidámsággal távozunk, fejünkben sötét disszidálási gondolatok forognak.
Tardos János