További ötleteink is lennének arra, ha már a két háború közti politikusnak akarnak szobrot állítani, kit válasszanak Hóman Bálint helyett.
- Hóman miniszterként készítette el az első zsidótörvény legelső vázlatát,
- ő terjesztette be 1938 februárjában a miniszterelnöknek és a kormánynak.
- 1939-ben a második zsidótörvény alkalmazását saját miniszteri hatáskörében tovább szigorította.
- Elrendelte a 6 százalékos numerus clausus alkalmazását a középiskolákban is.
- Utasítást adott arra, hogy négy budapesti gimnáziumban, ahová még sok zsidó gyerek járt, legyen keresztény és zsidó osztály.
- Hóman a parlamentben is világossá tette, hogy elégedetlen a második zsidótörvény szigorával.
- Az oktatásban a zsidók teljes kizárását, a numerus nullust tartaná helyesnek.
1944 februárjában, egy hónappal a német megszállás előtt, Hóman 29 kormánypárti képviselővel együtt memorandumot intézet Kállay Miklós miniszterelnökhöz. „A háborúnak határaink felé való közeledése újból élesen időszerűvé teszi a zsidókérdést. Aktuálissá válik a kérdés azért, mert egy esetleg közvetlen német segítséggel önvédelmi harcra felsorakozott országban a magyar háborús célokkal életérdekeiknél fogva ellentétes törekvésű nyolc-kilencszázezer főnyi zsidóság szabályozása új hatékony intézkedéseket igényel. (…) A magyarországi zsidókérdés egyetlen megoldása a kitelepítés.”
Hóman Bálint a háború végéig hű maradt nácibarát elveihez. A német megszállás után tagja maradt a parlamentnek, csatlakozott ahhoz a parlamenti csoporthoz, amely a kiugrás megakadályozására alakult. Szálasi Ferenc hatalomátvétele után tagja a nyilas parlamentnek is, ahol többször fel is szólalt. Kormányzati munkája, minisztersége 1942. július 30-án ért végett, lemondott, a történészek szerint Kállay miniszterelnök nem egyértelműen németbarát hintapolitikája miatt.
És a többi gonoszság, ami a nevéhez főződik.
Ezen az sem segít, ha jó történész lett volna.
Ez nagyjából olyan, mintha egy többször gyilkosról, amikor szobrot avatnak neki, azt mondaná valaki, na jó, gyilkolt, de például történésznek (balettáncosnak,kőfaragónak) egész használható volt.
Ha már, akkor miért nem emelnek szobrot Közi Horváth (néhol: Közi-Horváth) József kereszténypárti képviselőnek. Na, KDNP? (S benne Semjén Zsolt.) Miért nem ezzel jöttök elő?
Ja, mert még azt sem tudjátok, ki az a Közi Horváth? Ti csak a wassalbertekre, nyírőjózsefekre és Hóman Bálint-féle fajgyűlölőkre zizzentek?
Akkor – már csak az ő okulásukra is –, beszéljünk pár szót Közi Horváthról, de elébb egy kis történelmi lecke fiúknak.
(Kép: kozihorvathnepfoiskola.hu)
1944. március 19-én – Magyarország német megszállásának a napján – a reggeli lapok az MTI-re hivatkozva azt közölték, hogy a képviselőházat március 22-re összehívták. Ezt azonban még a Kállay-kormány rendelte el, mit sem sejtve a megszállásról. (A 19-ei lapok értelemszerűen egy nappal korábban, 18-án készültek.) A magyar képviselőház 1944. január 25-én tartott utoljára ülést. A hosszú szünet alatt a kormány, törvényes felhatalmazás alapján rendeletekkel kormányzott, amelyeket időnként be kellett mutatnia egy 42 tagú, úgynevezett országos bizottságnak. Ennek az “országos bizottságnak” a soron következő ülésére március 22-én került volna sor, ám a lapok, amelyek egyébként hallgattak a német bevonulásról, azt közölték, ez az ülés elmarad.
Így aztán különösen nagy érdeklődéssel várta a politizáló közvélemény a parlament 22-i ülését, ahol a “további teendőkről” is határozni kellett volna. Vasárnaptól szerdáig a Gestapo, előre elkészített listák segítségével, már letartóztatta a legfontosabb baloldali vezetőket és azokat, akiket a németekre veszélyesnek tartottak. A visszaemlékezések szerint már csak azért is sok újságíró szorongott a T. Ház folyosóin, mert kíváncsiak voltak arra, akad-e olyan képviselő,a ki szóvá meri tenni a Ház nyílt ülésén mindazt, ami történt.
Csak egy pap akadt
Közi Horváth József kereszténypárti képviselő, katolikus pap és újságíró hajlamosnak mutatkozott arra, hogy szót kérjen e kérdésben. A németek erőszakos lépése nemcsak az ország függetlenségét taposta el, hanem, mivel több képviselőt is letartóztattak, közvetlenül érintette az egész törvényhozást, annak szuverenitását, mentelmi jogát. Tasnádi Nagy András, a képviselőház elnöke, korábban az Imrédy-, majd a második Teleki-kormány igazságügyminisztere, ahogy megnyitotta az ülést, azon nyomban azt javasolta, azt bizonytalan időre napolják el.
A parlamenti napló szerint “élén helyeslés a jobb- és baloldalon” fogadta a javaslatot. A jegyzőkönyv azt is rögzíti, hogy Közi Horváth József közbekiáltott “Szót kérek”. Mire zaj és felkiáltások a jobboldalon: “Nem adjuk meg.” Közben az elnök feltette a kérdést, elfogadják-e az ülés azonnali berekesztéséről szóló javaslatát. Ezt felkiáltással elfogadták, mire Közi Horváth újra közbekiáltott: “A mentelmi jog megsértését jogom van bejelenteni.” Mire egy különösen cinikus képviselőtársa, bizonyos Kölcsey István odaszúrta neki: tessék írásban bejelenteni.
Az elnök kihirdette az eredményt: “Az ülést bezárom”. Mire “Éljen az elnök! Éljen a kormányzó!” – felkiáltásokkal a képviselőház még szabadlábon lévő tagjai felpattantak a helyükről, és így ünnepelték azt a kormányzót, aki a német megszállás után is a posztján maradt, s nyilvánosan különösebben nem lépett fel a szuverenitás elvesztése ellen. Sőt, azzal, hogy maradt a kormányzói székben, mintegy legitimálta is azt.
A magyar képviselők tehát
nem kívántak, nem mertek a német megszállásról beszélni.
A parlamenti napló azonban nem mindent rögzített. Ám a korabeli feljegyzésekből, a visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a képviselők megakadályozták azt, hogy Közi Horváth legalább nyilvánosan beszéljen a megszállásról, a szuverenitás elvesztéséről. Az akkori magyar képviselőház tagjainak többsége ezzel úgy tett, mintha mi sem történt volna. Hallgatásukkal és egyetlen becsületes társuk elhallgattatásával maguk is azt sugallták, német csapatok jelenléte ide vagy oda, itt minden megy tovább.
Ha a napló nem is rögzítette, az újságíró karzaton lévők hallották, hogy Közi Horváth tiltakozott a német megszállás ellen, tiltakozott magyar képviselőknek idegen állam rendőrsége által történt lefogása ellen. Közben a kormánypárti, az imrédysta és a nyilas képviselők teli torokból kiáltoztak, hogy a bátor pap szavait elnyomják. Közi Horváth tehát immár nekik címezve a szemükbe vágta: “Hallatlan, hogy a saját miniszterelnökük lemondását tudomásul sem veszik! Keresztes-Fischert is lefogták, a magyar belügyminisztert! Hallatlan, hogy a magyar képviselőházban ne lehessen szóvá tenni a magyar kormány tagjainak letartóztatását!”
Tegyük hozzá még egyszer, éppen a képviselők voltak azok, akik ezt megakadályozták. Korabeli feljegyzésekből azt is tudjuk, hogy a kormányzó ünnepléséhez nemcsak az imrédysták csatlakoztak, hanem még a nyilasok közül is jópáran. Tasnádi Nagy házelnöknek tehát komoly szerepe volt abban, hogy a magyar országgyűlésben, legalábbis a nyilvános ülésen, nem eshetett szó Magyarország megszállásáról, így a parlament ebben mintegy bűntárs lett.
Az ülés után Kölcsey képviselő azt is felrótta Közi Horváthnak, hogy
izgága magatartásával megzavarta alkotmányos munkájukat.
És Közi Horváthnak nem ez volt az egyetlen bátor tette. Ö volt az, aki 1944. november 2-án, ismét figyelmeztette képviselőtársait a zsidókkal kapcsolatos bünügyekre, szóvátéve, hogy “illetéktelen személyek törvénytelen módon magyar állampolgárok ezreit hurcolják el.”
A másnapi lapok természetesen nem számoltak be Közi Horváth próbálkozásáról, így a közvélemény csak annyit tudhatott, hogy a képviselőknek nincs semmi kifogásuk a történtek ellen.
Ám felszólalása miatt Beregffy nyilas honvédelmi miniszter behívatta frontszolgálatra, ahonnan –– kalandos úton – sikerült visszatérnie Budapestre a főváros körülzárása előtt. A felszabadulás után a kommunista rendszerrel szemben is fellépett, ezért emigrálni kényszerült, Németországban halt meg.
Na, cserélünk? Hóman helyett Közi-Horváth?
Dési János