Mai szemmel nézve igen bizarr szokás alakult ki a fényképezés feltalálásával. A viktoriánus korban ugyanis elterjedt a post mortem fotózás, vagyis szokássá vált fényképet készíteni az elhunytakkal. A 19. század második felében
a gyászoló családok így akartak emléket szerezni szeretteikről.
A fotográfia megszületése előtt csupán a gazdagok kiváltsága volt, hogy elhunyt szeretteik emlékét festett portré formájában megőrizzék. A fénykép feltalálásával azonban ez a lehetőség a középosztálybeli családok számára is elérhetővé vált.
Az elhunyttal való fényképezkedés szokása ma már sokakat elborzaszthat, de ne felejtsétek el, hogy a viktoriánus időkben a halál közelsége természetesebb volt, mint manapság. Az emberek általában saját otthonukban hunytak el, ugyanott, ahol világra jöttek. A különböző betegségek miatt amúgy is gyakoribb volt a korai halál és a csecsemőhalandóság.
A szokás kialakulásában az is szerepet játszhatott, hogy ez az időszak volt a szalonszeánszok és spiritista médiumok aranykora. Sokan hittek abban, hogy a fotók magába zárják az elhunytak lelkét is.
Az elhunytat különböző trükkökkel igyekeztek élőként ábrázolni az elkészült fotókon:
- A testet a legszebb ruhákba öltöztették, és gyakran ülő pozícióba helyezték.
- A csecsemő sokszor pólyában, bölcsőben vagy édesanyja ölében feküdt, mintha csupán aludna. Felnőttek esetében is gyakori volt az alvásnak álcázott beállítás.
- Alkalmaztak azonban állványokat is amik derék, hónalj és nyak magasságban támasztották az elé állított testet.
- Előfordult az is, hogy a szemhéjat pöckökkel kitámasztották, felragasztották illetve olyan glicerines oldatot cseppentettek a szembe, melytől az újra fényesnek, élettel telinek tűnt.
- Elterjedt volt az is, hogy a fotográfus a csukott szemhéjra utólag (kissé vérfagyasztó) tekintetet festett.