Sokat nem kellett várni, eddig tartott a kegyelet, vagy a gyávaság, meg is jelent az első hörgés a jobboldalon (ami inkább már szélsőjobb, de megkülönböztethetetlen) Göncz Árpádról, alig egy nappal a halála után.
Egy Bencsik nevű címeres ökör követte el, igen, az a Bencsik, a Népszabadság pártéletes, a békemenetes, minden hatalom örökös seggnyalója. Szerinte Göncz
- áruló volt
- hozzájárult Antall József halálához
- hátba támadta régi barátját, a miniszterelnököt
- feladta semlegességét, résztvett egy államellenes puccsban
- amnesztiát adott a köztörvényes bűnözőknek
- aláásta a polgári demokratikus intézményrendszert
- nem írta alá a médiaelnökök kinevezését
- aláírta viszont a Bokros-csomagot
- az első pillanattól az utolsóig az SZDSZ bábja, engedelmes katonája volt
- hiszékeny volt, elkényeztetett, majd rémül és ijedt
- alaptalanul féltette a sajtó- és politikai szabadságot
- fasisztázott
- nem szolgálta a szent célt.
Éppen csak le nem patkányozza. A még ki sem hűlt Göncz megkap itt mindent, ami a magyar jobboldal paranoiájából telik, amelyik
’90 körül kommunistából frissen vált mélymagyarrá, és azt hitte, ha megbukott a szocialista rendszer, abból szükségszerűen a Horthy-rezsim restaurációjának kell következnie.
Pedig nem. És ezt Göncz is így gondolta.
Bencsik, aki ma, 25 évvel a rendszerváltozás után nem írna a Népszabadságba, gond nélkül megtette, amikor az még az állampárti puha diktatúra volt. Ez a magyar jobboldal genezise: azt hitték, megint lesz egy állampárt, az akkori MDF, és beálltak mögé szolgálni, hátha jut a koncból. Ha ez a teljes jobboldalra nem is igaz (mert például a Fidesz később váltott), de a jobboldali sajtó kezdeteire biztosan. Bencsiktől Chrudinákon, Kondoron, Murányin és Pálfy G-n Kristóf Attiláig vagy Pilhál Györgyig (Bayer csak később kezdet érezni a pénz illatát).
Bencsik fölszólít ugyan, hogy ellenőrizzük a tényeket, mert ő egy halottról nem is merne mást mondani, csakis az igazat. De milyen tényeket? Nincsenek tények. Vádak vannak, értékelések, minősítések. Vér- és borgőzös szösszenetében hemzsegnek az alá nem támasztott, paranoid kitételek, mint a titkosszolgálati eszközökkel, a kártékony, a csőbe húzott, meg államellenes puccs. Nála az MDF a szabadon választott, az SZDSZ a köpönyegforgató, alattomos áruló. Ez tény? Nem tény.
A taxisblokád már csak azért se lehetett államellenes puccs, mert nem az állam, sőt, még csak nem a jobboldali kormány ellen irányult, mindössze a benzinár drasztikus (és előzőleg letagadott) emeléséről szólt.
Ki látott már olyan puccsot, amelyik vér nélküli, nincs stratégiai célja, nem törekszik a hatalom átvételére és egyszerű ígéretekkel leszerelhető?
Szívesen látnánk egy forrást arról, hogy Göncz a barikádokon beszélgetett. Csak egy olyat találtunk, ahol Kövér azt sérelmezi:
pszichikai bűnsegéddé vált, amikor végig-autózott a barikádok mentén, akik bűncselekményt követtek el.
Autózni tán talán csak szabad, nem? Sőt, lehet, hogy ki is szállt, és elbeszélgetett. Esetleg meggyőződött arról, hogy a taxisok nem erőszakos bűnözők, akik a kormány megdöntésére törnek.
A taxisblokád idején Göncz messze-messze legjelentősebb tette volt, hogy főparancsnokként nem engedélyezte a hadsereg a kormány által fölvetett bevetését.
Te jó isten, mit kapott volna akkor Gyurcsány, ha csak fölmerül benne az ötlet 2006-ban? Pedig a blokádokat fölháborodott kisemberek hozták létre, míg a tévészékházat kétségtelenül erőszakos, szélsőjobboldali bűnözők gyújtották föl.
A békemenetes fél- és főhülye már nemcsak a saját múltját hazudja el, hanem másokét is. (Istenem, mit csináljunk, hát ebből ebből él.) Az egyik fő vádja Gönczcel szemben, hogy aláírta az amnesztiarendelet. Ami persze nem rendelet volt, hanem törvény. Amit minden parlamenti párt megszavazott. Az akkori (jobboldali) kormánypártok is. Az Országgyűlés gyakorolt közkegyelmet, nem az államfő. Ő csak aláírta. És ugyan milyen alapon tagadhatta volna meg?
Továbbá. A médiaelnökök kinevezését a vonatkozó AB-határozat szerint akkor tagadhatta meg, „ha alapos okkal arra következtet, hogy a javaslat teljesítése az államszervezet demokratikus működését súlyosan zavarná”. És Göncz erre következtetett: veszélyezteti a demokráciát, ha az akkor monopolhelyzetben lévő közmédiát megszállja a jobboldal. (Bencsik valahogy nem említi meg a Kónya-dolgozatot.) Joga volt erre következetni.
És ami még rosszabb, igaza is volt. És ezt soha nem bocsátják meg neki.
Mivel végig liberális volt, és magyar ember szabadelvű nem lehet, akkor nyilván pártkatona volt, az SZDSZ bábja – ezt a logikát mégcsak támadni se érdemes. És mellesleg nem is igaz: Göncz több kérdésben, pl. az összeférhetetlenségi vagy a privatizációs ügyekben is szembe ment korábbi pártja álláspontjával.
A Horn-ciklus alatt hallgatott. Háttérbe vonult, mondhatni. De ha ezt a szocialisták iránti szimpátiájával magyarázzuk, akkor mit mondunk arra, hogy ugyancsak hallgatott elnöksége utolsó 2 évében, amikor már Orbán volt kormányon?
Bencsik csak inszinuál, megemlíti, de nem írja le a Göncz börtönbeli éveit érintő szóbeszédet, de akkor ahhoz mit szól, hogy mostani vezérének mégcsak börtönbe se kellett kerülnie ahhoz, hogy hasonló szóbeszéd illesse?
Semmit, persze. A polgári demokráciát is csak Göncztől féltette, amikor Orbán fölszámolta, szava se volt, vagy ha igen, elnyomta a tapsolása.
A jobboldalnak leginkább Göncz népszerűsége fájt – és fáj mindmáig.
Valahogyan megtévesztés, manipuláció, tévképzet volt, hogy 1990-től a pályafutása végéig, sőt azon túl is 80-90 százalékos eredménnyel vezette a népszerűségi listákat. Nyilván, hiszen nem a Századvég, de még csak nem is a Nézőpont mérte.
“92 október 23-án a Parlament elé érkező hatalmas tömeg harsány füttye és fújolása. Nem értette a helyzetet, rémülten pislogott körbe, ijedtében el sem mondta a beszédét. A balliberális média persze azonnal előhúzta a szélsőjobboldali, náci, fasiszta rémmesét, hogy elfedje a még rémesebb igazságot:
Göncz Árpádot a jobboldal megveti.
Hát, igen, ők árulónak tartották, és megvetették.