Azon a bizonyos október 23-i napon dr. D. I. (aki akkor még nem sejtette, hogy néhány év múlva az apám lesz) délután elindult a Petőfi-kör orvosvitájára. Mint frissen végzett doktor, sorkatonai szolgálatát a katonai kórházban volt kénytelen tölteni, a délután azonban az övé volt.
A gólyavári vita különösen érdekesnek ígérkezett. A legtekintélyesebb professzorok is tiszteletüket tették. És az izgalom csak fokozódott. Hiszen, mintha lövések zaja szűrődött volna be. (Na ja, a rádió a szomszédban.)
Aztán egyszercsak berontott egy fegyveres.
Az ávósok lövik a szomszédban a magyarokat, menjenek segíteni. De a többség maradt. Befejezték a vitát. (Jónéhány magasrangú orvostiszt is részt vett, amúgy egyenruhásan, azok – a visszaemlékező megfogalmazása szerint – „alaposan beszartak”.)
Aztán az erősödő fegyverropogás hatására a társaság nekiindult elvackolni magát a pincében kialakított óvóhelyen. (A régi rutin. Túl közel volt még a háború és a Bródy Sándor utca.)
Ám dr. D. I. (aki akkor még nem sejtette, hogy néhány év múlva az apám lesz) elindult. Lövöldözés ide-oda, az anyjának (aki akkor még nem sejtette, hogy néhány év múlva a nagyanyám lesz) megígérte, tízre hazaér.
A Tanács körúton katonák vonultak, tán a rádió felé, a nép megéljenezte őket. Az Andrássy úton (mi volt az akkor: Sztálin? Ifjúság? Népköztársaság útja?)
szembetalálkozott Sztálinnal.
Ha nem is magával a generalisszimusszal, de legalább ledöntött szobra maradékaival.
Az események többfele új és új fordulatot vettek. De neki sietnie kellett. Végülis rendszerek jönnek-mennek, de ő megígérte a mamájának. Szerencséje volt. Éppen hogy, de tíz előtt hazaért.
– Anyu, kitört a forradalom – kiáltotta lelkesülten az anyjának (aki akkor még nem sejtette…)
– Igen? Akkor azonnal menj fürdeni, mert ki tudja meddig lesz még melegvíz. Mindig így van ez ilyenkor – tette hozzá, miután a századdal egyidősként jókora gyakorlatot szerezhetett a jelentős társadalmi, történelmi események polgárokra gyakorolt hatásaiból.
Dési János