A világot joggal megrázó brutális párizsi támadássorozat után nem kevesen már „harmadik világháborúról” beszélnek.
Valóban, a „világ” is igaz, hiszen kevés pontja maradt a Földnek, ahol egyáltalán nem kell már aljas terrortámadástól tartani, és a maga módján a „háború”, a harc kifejezés is nehezen cáfolható a történtek leírásakor.
Persze az első vagy a második világháborúhoz hasonlítani azt, ami most történik, finoman szólva is publicisztikai túlzás.
Nemcsak azért, mert
nem állnak egymással szemben reguláris erők, mert szerencsére nem halnak meg milliók és milliók, nincsenek frontok és nem lesz az egészet lezáró béke-megállapodás sem.
A két világháborúban tíz és tízmilliók vesztették az életüket. Mindez ugyan nem számtani kérdés, de most azért mégiscsak egészen más a helyzet.
Arról nem is beszélve, hogy a terror – ha csak az 1945 utáni világot nézzük – ott volt mindig is a mindennapokban.
- Az IRA Nagy-Britanniában,
- az ETA Spanyolországban,
- a RAF, azaz a Baader-Meinhof csoport Németországban,
- a Sakál Franciaországban,
- vagy éppen az a szeptember 11. az Egyesült Államokban.
És akkor még olyanokról nem is beszéltünk, mint Tupac Amaru, vagy a Fényes Ösvény. Vagy akár a magyarországi romagyilkosság-sorozat, amely virtigli terrortámadás volt – még akkor is, ha kevéssé váltotta ki a szélesebb társadalom együttérzését az áldozatokkal. Felidézhetjük, amikor a bécsi reptéren lőttek az utasok közé, vagy amikor Argentínában robbantottak fel egy közösségi házat. És akkor még a csecsen és más kaukázusi ügyekről szót sem ejtettünk.
Ami most történik szörnyű, de ettől még egyáltalán nem példa nélküli.
A terrorizmus ellen küzdeni felettébb nehéz, éppen annak alattomos, konspirált módja miatt. A terroristák – ha érnek is el időnként átmeneti sikereket – nem feltétlenül a csapások erejével teszik ezt, hanem a félelem elterjesztésével, a közbizalom rombolásával.
A párizsi terrortámadás híre éppen Jeruzsálemben ért. Abban a városban, ahol évtizedek óta kénytelenek úgy élni az emberek, hogy tartaniuk kell a gyilkos támadástól.
Az elmúlt hetekben alig múlt el nap, hogy arab terroristák ne késeltek volna meg utcai járókelőket.
A párizsi támadás másnapján egy autózó családot támadtak meg fegyveresek, apát és fiát agyonlőtték. Alig pár nappal később, miközben én már a tel avivi tengerparton élveztem a napsütést és a szép lányok látványát, pár sarokkal arrébb három embert szúrtak halálra Tel Avivban, két másik ember géppisztolylövések áldozata lett.
Miként lehet mindezzel együtt élni?
Miként lehet együtt élni azzal, hogy közlekedési balesetben is halnak meg emberek?
Sehogy.
És mégis.
Ahogy a balesetek csökkentése érdekében szigorú KRESZ-szabályok vannak, úgy a terrortámadások elkerülésére is léteznek ilyenek. Természetesen tökéletes védelem nincs. De akkor is.
Izraelben az természetes, hogy ha egy nagyobb nyilvános helyre mész, legyen az mozi, üzletközpont vagy akár egy vendéglő, átnézik a csomagjaidat, és ezen senki nem akad fent.
A jeruzsálemi villamoson biztonsági őr figyeli az utasokat, s nem ritka a gépfegyveres őr sem.
Ezzel együtt a vendéglők, boltok, az utca tele emberekkel. Mert nem lehet, nem szabad félelemben élni. A biztonsági szabályok még fontosak – de a terror akkor éri el a hatását, ha sikerül pánikot okoznia.
A terrorizmust rendészeti erővel nem nagyon lehet teljesen megállítani. Nincs az a rendőrség, titkosszolgálat, hadsereg, amelyik önmagában képes véget vetni ártatlanok legyilkolásának.
Ha a palesztin politikai és vallási vezetők, közéleti emberek határozottan elítélnék a támadásokat, az valószínűleg többet érne, mint egy regiment fegyveres. (Természetesen a rendészeti eszközök nélkülözhetetlenek csak éppen tüneti kezelésre elégségesek.)
Hosszabb távon a terrort csak a közmegegyezés szüntetheti meg, hogy ezzel nem lehet eredményt elérni.
Jeruzsálemben most egy hosszabb interjút készítettem Beni Beginnel, a volt izraeli miniszterelnök, Menachem Begin, 72 éves, szintén politikus, volt miniszter, ma Kneszet-képviselő fiával.
A párizsi támadás másnapján beszélgettünk, szóba került édesapja könyve is, A felkelés (The Revolt), amelyben többek között felidézi a zsidó szabadságharcos csoport, az Irgun történetét. Ebben is van robbantás, rajtaütés, támadás. Vér, sebesültek és halottak.
Beni Begin szerint nagyon könnyű elkülöníteni a terrorizmust és a nemzeti felszabadító mozgalmakat. Még akkor is, ha a terroristák előszeretettel hivatkoznak arra, hogy ők elnyomott népük szabadsága érdekében gyilkolnak. Begin szerint
a célt és a módszert kell csak megvizsgálni.
Ma az arab terroristák olyan célokat neveznek meg, amelyek nyilvánvalóan igazságtalanok. „Elpusztítani Izraelt” vagy iszlamizálni ezt vagy azt a területet.
- A szabadságharcosok reális, valamint akceptálható és akceptálandó célokat tűztek maguk elé: például a saját ígéreteiket is megszegő briteket rávenni – ha kell fegyverrel – arra, hogy adják föl a későbbi Izrael területének a megszállását.
- A másik, a módszer. A terroristák minél több áldozatot akarnak, ártatlan civilekre támadnak, olyanokra, akik nem képesek védekezni. Gyerekek, nők, bárki. A szabadságharcos tudja, hogy a cél sem szentesít minden eszközt. Nem áldozatokat akar, csak úgy, ömnagáért. A terroristát sokszor a cél sem érdekli, csak a minél nagyobb pusztítás, veszteség okozása.
Természetesen a felszabadító harcnak is lehetnek áldozatai, még ártatlan emberek is, ezzel együtt, morálisan nagyon komoly különbséget lehet tenni a két dolog, a terrorizmus és a felszabadító küzdelem között.
A terror ereje nemcsak a pusztításban van, hanem az általa okozott morális válságban. Amikor minden „arabban” ellenséget látsz, amikor eluralkodik az indokolatlan pánik. (Na, és mi az indokolt?)
Ha a terroristák úgy érezhetik, képesek befolyásolni az eseményeket, akkor azt hihetik, nyert ügyük van. Ha a demokratikus világ nem enged nekik, nem hódol be, közösen és szolidárisan viselkedik, akkor egy fokkal jobb a helyzet.
Izraelben sokszor és sokan elmondják, hogy gyakran nem érezték maguk mögött az európai támogatást, a szolidaritást az ottani gyilkos támadások után. Még komoly jogvédő szervezetek (mint az Amnesty International) előszeretettel mutogattak a szerintük jogtalan izraeli válaszcsapásokra, és nem is igen törődnek ennek kiváltó okaival. A nyugati politika egy részének kedvelt megoldása volt, hogy
az áldozatokat hibáztatta a terroristák helyett.
Párizs esete brutálisan mutatja meg sok európainak, hogy hol az igazság. A szolidaritás persze nem old meg egy csapásra mindent.
De nagyon más eszközünk nincs, mint felismerni, ki hol áll, ki a gyilkos és ki az, aki védekezik, és kivel kell szóban, s ha kell, tettekkel együtt éreznünk.
És aztán csak túl leszünk ezen is.
Dési János
(A szerző képei)