Két lényeges tanulsága is van a riói olimpia első hetének, különös tekintettel a magyar úszók eredményeire.
1. Az egyik abból következik, hogy az úszóversenyek végére elhalkultak, vagy el is hallgattak a Hosszú Katinkát érintő doppingvádak. Hiába nyert végül három aranyat és egy ezüstöt, a végére már senki nem nevezte NDK-s úszónőnek, mint amikor 400 vegyesen elsöprő fölénnyel nyert, és két másodperccel döntött meg egy korábban sokáig megdönthetetlennek vélt világcsúcsot.
Főként azért gyanúsították csalással, mert bár 7 évvel ezelőtt már világ-, 10 éve meg Európa-bajnok volt, az első két olimpiáján, Athénban és Pekingben döntőbe se jutott, Londonban meg nem tudott érmet szerezni. Ehhez képest a fejlődése 2012-től ugrásszerű volt.
Ha Rióban a 400 vegyes után is leigázza a világot, azt nem fogadták volna el tőle tisztességes eredménynek.
De a 400 vegyes után már nem igázta le.
- Nyert még két aranyat 100 háton és 200 vegyesen, de mindkettőt szűken.
- 200 háton meg elsőszámú esélyesként, végig vezetve kapott ki benyúlással.
- Nem is szólva arról, amikor az elődöntőben országos (tehát egyúttal egyéni) csúcsot úszott, láthatóan elfáradt, mindent kiadott magából.
Abból, hogy csak szűken nyert, sőt veszíteni és kimerülni tudott, látszott, hogy az ereje és a lehetőségei nem végtelenek, ő is csak egy ember.
Emberibbé vált azzal, hogy veszített.
És a világ megbocsátotta neki, hogy időnként nyer. És már nem vádolták csalással, hiszen ahhoz, hogy a hajrában, nyerő pozícióból veszítsen 6 századdal, láthatóan elfáradva, nem kell feltétlenül doppingolni. Erre más is képes. Ő is emberből van, nem szuperhumán.
2. A másik tanuláság, hogy a magyar úszókat agyonnyomja az ötkarika. Ezt ők maguk fogalmazták így, arra utalva, hogy az olimpián göcsösen versenyeznek. Ez nem feltétlenül van így, hiszen Hosszú előtt Londonban Gyurta és Risztov is nyerni tudott, de Cseh is nyert összesen 6 érmet 4 olimpián.
A versenyzés nem amiatt görcsös, hogy a tét nyomására vagy az oxigénhiány hatására rossz döntések sorát hoznák meg.
Csak egyetlen rossz döntést hoznak meg, azt is még a verseny előtt: hogy mindenképpen nyerni akarnak.
- Ez jól látszott a Rióra túledzett Gyurtán.
- Vagy Verrasztón.
- És emiatt kezdett 200 pillangón Cseh a lehetőségei fölött, és fogyott el a végére.
(A párbajtőröző Imre Gézát most számolnánk ide. Ő – bár egyetlen tus kellett volna a győzelméhez – az asszó végén egyszerűen taktikailag kikapott a koreai ellenfelétől, nem tudott mit kezdeni a második szándékú támadással, mellyel mellesleg a kardozó Kovács Fuxi hat olimpiát nyert anno.)
Miközben Kenderesi nem akart nyerni. Nem akart nyerni még akkor sem, amikor legjobb idővel került döntőbe. Mindössze a legjobbját akarta úszni. Ha az a hetedik helyhez lesz elég, akkor ahhoz, ha az elsőhöz, akkor ahhoz. Végül a harmadikhoz lett.
- És Cseh is akkor nyert holtversenyes ezüstöt két másik korszakos úszóval, amikor nem akart nyerni.
- Hosszú meg még tavaly, Kazanyban nyilatkozta, hogy számára a világcsúcs többet ér egy olimpiai aranynál.
A világcsúcs nyilván egyéni csúcsot is jelent. Tehát az egyéni csúcs, a legjobb úszás fontosabb az adott versenynél. Még az olimpiánál is.
Paradoxnak tűnő módon tehát nemhogy a hit és az akarás hozna sikert, hanem inkább akadályoz. Hiszen minden úszó (vagy általában versenyző) nyerni akar, de legfeljebb egynek fog sikerülni. Nem minden fa nő az égig. És tisztán látszik, hogy
éppen az a fa nem nő az égig, amelyik az égig akar nőni.
De hiába tudnák ők ezt, vagy tudják ők ezt, a közeg (tkp. egész Magyarország) nem engedi, hogy ennek megfelelően álljanak a versenyzéshez.
Hiszen csak döntőbe jutni kudarc. Csak érmet nyerni kudarc.
Hát hogy néz már ki, hogy például Gyurta, aki a szám címvédője, háromszoros világbajnoka nem nyeri meg Rióban a 200 férfi mellet. Az csúfos bukás lett volna. Tehát addig kell edzeni, amíg nem lesz mindenkinél erősebb, és nem nyer simán, nagy fölénnyel mindenki előtt. Mert “csak” érmesnek lenni kudarc.
De győzelem helyett beállt a barriére, a sebességi gát, és még csak elődöntőbe se jutott. Mert azt nem lehetett elfogadni, hogy “csak” a világ legjobb mellúszóinak egyike. Nem feltétlenül a legjobb. Néha az, mint 3 vébén, 2 Eb-n és 1 olimpián. Néha meg nem az. De ott ott van köztük. Pedig már Pekingben is ezért, a lehetőségeit meghaladó elvárások és az azoknak megfelelő versenyzés miatt nem nyert érmet, és bár legjobb idővel jutott döntőbe, “csak” 5 lett.
Csehvel ugyanez történt. Gyakorlatilag két felkészülést csinált végig, egyet a májusi Eb-re, egyet az olimpiára. Mert az elfogadhatatlan lett volna, hogy csak egyszer készül föl, az olimpiára, a lehető legjobban, ahol aztán úszik egyet, és megnézik, illetve megnézzük, az mire elég.
A magyar úszók számára nem a formábahozás nem sikerült, hanem egyszerűen túledzettek voltak. Mert két felkészülést csináltak végig. Mert nekik mindenképpen nyerniük kellett. Kellett volna.
Mert ha magyar vagy, akkor nyerned kell. Ha nem nyersz, akkor csak turistáskodtál, teher voltál a repülőn. Fizesd vissza az út árát. Meg a felkészülését is.
Pedig bármilyen különös is, nemcsak, hogy a világ akkor fogad el inkább, ha néha veszítessz is, de nem nem lehet mindent megnyerni. És időnként akkor nyersz, ha nem akarsz nyerni. Vagy nem feltétlenül és mindenáron akarsz nyerni.
És most vessük mindezt össze a futballválogatottal, amelyiknek a legjobb 16-ba jutását (nem vébén, csak Eb-n) össznépi fieszta ünnepelte, és utcabál volt a 0-4-es kiesés után is.