Ült a gázszerelő a hátsó taton feszítő jakuzziban, és merengett.
Mellette egy barna bőrű, gyöngyhalász jellegű hableány próbált a kedvére tenni. A hajó sebesen szelte a habokat, a vakító kék vízben pajkos delfinek ugráltak, talán hogy ők is közreműködjenek a bánatos képű, testes gázszerelő felvidításában. A távolban, a parton kecses pálmafák hajladoztak, miközben a nap aranyló sugarakkal vonta be a tarajos hullámok tetején megtörő vízcseppeket.
Kell mondani tovább? Idilli a kép. Aki csak egy képeslapban (Magyar Narancs) látta volna, megnyalná mind a tíz ujját, és Grönlandtól a Tűzföldig ekképpen sóhajtana föl: Óh, bár csak én élvezhetném jól végzett munkám és megérdemelt üzleti sikereim ilyen jogos jutalmát ezen a földi paradicsomon.
De a gázszerelő mindebből a sok jóból keveset vesz észre. Csak szomorúan maga elé lógatja orrát – talán kicsit piszkálja is – és néha elmélázva nagyot sóhajt.
Próbáljuk hát megtudni,
mi bántja ezt a derék embert?
Nos, ha bekapcsoljuk és reá irányozzuk remekbe szabott gondolatolvasó kézi készülékünket (melyet a kis Rogán Tóni talált föl valamelyik nap, amikor maradt két perce a Pasa park bővítése és egy menekültellenes plakát kiragasztása között), akkor csak azt látjuk, hogy hatalmas számsorok ugrálnak és villognak a money, money feliratok között, ahol időnként elkezd villogni a „bingo” csörög a kassza, s az egészet fentről a Kis Vezetőből áradó malaszt vonja be.
Kétségtelenül, mi bízunk a kis Rogán Tóni-féle berendezésben. De most mégsem tartjuk valószínűnek, hogy jól közvetít. (A feltaláló erre a megjegyzésünkre önérzetesen megrántja a vállát és csak annyit bök oda, hogy mind ezt gondolja mindig. És különben is, egy EU-ból finanszírozott beruházás keretében megvették a találmányomat pár trillióért, úgyhogy tutira jó az.)
M a kezdeti kudarcok után se adjuk fel a reményt, hogy megtudjuk mi bántja azt az embert, aki egy csodás hajón száguld a barna bőrű hableánnyal a boldogság felé.
Kérdezzük meg hát őt magát: Mondd, Lőrinc barát, mi nyomja apró szívedet?
Lőrinc felemeli tekintetét s miközben a kis hableány keze tovább siklik, s felágaskodik a pompás yacht orra, ahogy teljes gőzzel átvágnak a vitorlások között, hogy csak úgy, mókásan borogatja őket a büszke Artemy által keltett sok hullám, így sóhajt fel:
Bizony én csak egy nyolcas alátéten merengek. Hogy azt hova is kell rakni, amikor a FÉG-féle felülfolyásos vízmelegítős kazánt kötöm a rendszerre. Sehogy sem tudom most felidézni, és ez bizony nagyon bánt.
Éppen mondanánk, hogy kit érdekel. Tegye ahova akarja, amikor fess tengerésztiszt bukkan elő, vigyázzba vágja magát, fehér kesztyűs kezével szalutál.
Mire Lőrinc megigazítja a fecskéjét és elhessenti a hableány kezét. És odaveti a fedélzetmesternek:
Na, mi a fenével zaklatsz, te ördögfattya, már megint?
A tengerész nevet, kivillan mind a 64 hófehér foga, egy szót sem tud magyarul, de valami kedvességnek veszi a tulaj úr megjegyzését és rákezd angolul. Lőrinc a tökét vakarja, és megrántja a vállát. Franciául, olaszul, oroszul (nyiko nye át szuszvjuet – feleli erre mosolyogva poliglott hősünk), németül, horvátul, franciául ( rúzs et noár, röen növaplú – vág vissza az olvasott ember) hasonló a helyzet.
Akkor egy telefonba épített kis program segítségével, amelyet a kis hableány tudott üzembe helyezni, mert a gázszerelő ilyesmivel nem foglalkozik, oda jutottak, hogy most telegrafáltak fentről.
A gázszerelőé lett a Paksi Atomerőmű, az új erőmű építése és a teljes áramszolgáltató rendszer, hozzáadták a Hortobágyot, az Északi-középhegységet és tíz falut a benne élő jobbágyokkal együtt.
Lőrinc gazda kifakadt:
De most komolyan, ezért zavarsz, te füstös képű? És arról semmi hír, hogy a disznóimmal mi van? Hogy esznek e rendesen? Ellet-e már a kocám? Üstöllést szaladj és kérdezd mán meg.
Némi ügyeskedés a telefonon, a fordítógép halkan duruzsol, a tengerész el.
Lőrinc pedig arra gondol, hogy ha a düzni felől próbálná a kisebbik franciakulccsal, akkor talán odaférne a nyolcas alátét, és ez a megoldás már majdnem felvillanyozza, amikor visszatér a snájdig tengerész és jelenti, hogy mind az egymillió koca jól van, szépen gyarapszik a Nagy Nemzeti Disznóólban.
Lőrinc ezen elmélázik. Még hogy egymillió? Nem emlékezett pontosan, mikor lett ilyen sok disznaja, mert azt azért ő is sejtette, hogy az egymillió az egy szép nagy szám. Odáig megvolt neki, hogy a Gazda egyszer átugrott hozzá, meglátta, hogy malacokat tart és megkérdezte, nem akar-e hozzá még?
És Lőrinc gazda egész életében tartotta magát ahhoz, amit még a drága, jó nagymamájától tanult, hogy amit adnak, el kell fogadni. Jó lesz az még valamire. De hogy ilyen sokat kapott volna, nahát.
Ekkor egy matróz érkezett, és engedélyét kérte, hogy reffelje a grószt.
Az anyád picsája
– gondolta emberünk, de azt azért sejtette, hogy ilyesmit az ő társadalmi pozíciójában már nem illik hangosan kimondani, ezért csak annyit felelt: Bmmeg. Hogy hiszen otthon is mindig ezt mondták egymás közt, ha a grósz reffelése szóba került.
Ne húzzuk az időt, Lőrinc rémesen érezte magát. Tengeribeteg volt, a hableány nem hagyott neki nyugtot, az egyik tengerész öt percenként rátört, hogy na, most kapott két stadiont, övé lett a balatoni vasutak felújításának a joga, tripla áron és egyéb marhaságokkal zaklatta. Mint ha nem lenne mindez mindegy.
De mi legyen a nyolcassal?
Ebédnél félretolta undorral a polipsalátát, a kis rákoktól öklendezni kezdett, a rajnai rizlinget palackostul vágta tengerbe. Majd szelt egy nagy szeletet a fokhagymás lángolt kolbászból, kortyolt egyet a demizson páleszből, amit nádszékből és gumicsizmából főztek és még kies falujából hozta, elégedetten böffentett, és most az járt a fejében, azért szép is tud lenni az élet.
Később, a tízes zárkában sokszor gondolt erre a pillanatra vissza, és ilyenkor mindig a szájában érezte azt a jó fokhagymás ízt.
(Képek: Magyar Narancs)