Az első tévedés – legyünk jóindulatúak, és használjuk ezt a szót a rosszhiszeműség helyett – a jobboldalról érkezik: eszerint pusztán gazdasági okai lettek volna a Népszabadság bezárásának.
- Esett a példányszám.
- A lap veszteséget termelt.
- Tetszettek volna előfizetni rá.
- Miért nem tartották el az olvasók.
- Miért nem vette meg egy baloldali pénzember.
- Nem bírta a versenyt a piacon.
Először is: azt soha nem fogjuk megtudni, hogy valójában mekkora volt a Népszabadság üzemi vesztesége; könyveléstechnikai-adóoptimalizálási okok miatt a beszámolókban lévő veszteségből érdemi következtetéseket nem lehet levonni.
Másodszor: azért nem tartották el az olvasók, amiért – nagyon kevés kivételtől eltekintve – egyetlen orgánumot se tartanak el az olvasók.
Az egy mítosz, hogy a lapokat az olvasók tartják el.
A kimutathatatlan példányszámú Magyar Időket vagy Magyar Hírlapot, az elenyésző nézettségű állami tévét, Echo tv-t, a súlyosan veszteséges Tv2-t, a csak a masszív jobberek és utálkozni vágyó ballib intellektuellek által látogatott 888-at és Pesti Srácokat, az ingyen osztogatott Lokált talán az olvasók tartják el?
Nem: ezeket kizárólag Orbán lélegeztetőgépe tartja életben.
A lapokat mindenütt a piac tartja el, de Magyarországon nincs szabad médiapiac, amit a saját törvényei irányítanának. És azért nincs, mert Orbán nem akarja, hogy legyen.
Ezért az is tévedés, hogy a Népszabadság felszámolásával az Orbán-kormány a sajtószabadságot akarta volna korlátozni. Nem. Orbán számára a szabadság a tulajdonos szabadsága. A lapokat tehát a tulajdonosaikon keresztül lehet megfogni.
Ha egy orgánum nincs fideszes oligarcha kezében, de nem tőkeerős külföldi, hanem magyar a tulajdonosa, szép lassan, de inkább előbb, mint utóbb kiszárad, elsorvad magától. Illetve dehogy magától. Mert afelől azért ne legyen kétségünk, hogy
a Népszabadság – és általában a kormánytól független sajtó – sorvadásának Orbán tudatos médiapolitikája az oka.
(Ez nyilván éppúgy a sajtószabadság korlátozása, csak rafinált, indirekt módon. Mert az él meg, akinek a kormány ad pénzt, és csak annak ad pénzt, aki nem bírálja. Mert azt Orbán se szereti, ha a saját pénzén őt kritizálják. Pici probléma, hogy Orbán az állam, a köz, mindannyiunk pénzét tekinti sajátjának.)
Bármilyen különösen hangozzék is, a Népszabadság megszüntetése (illetve a Mediaworks feltehető közeli felvásárlása) abba a sorba illeszkedik, mint
- a vasárnapi boltbezárás,
- a banki különadó
- vagy Paks II.
Egy hónapja a bankszféra. az energiaügy és a kiskereskedelem mellett a médiát nevezte olyan stratégiai ágazatnak, amelynek magyar kézben kell lennie.
A lapokat, tévéket és rádiókat jellemzően akkor tudja egy magyar tulajdonos finanszírozni, ha
- előzőleg kitömték állami megrendelésekkel,
- az állam beszáll szükségtelenül elhelyezett hirdetésekkel.
Baloldalinak (nemjobboldalinak vagy nem eléggé kormánypártinak) tartott lap állami hirdetéseket, baloldali pénzember állami megrendeléseket nem kap. Olyan, hogy tőkeerős baloldali tulajdonos, ma Magyarországon nem létezik. Olyan biztosan, aki egy közepes méretű lapot középtávon finanszírozni tudna.
Vagy merne. Mert ha mégis jut neki megrendelés a közpénzjelleg elveszítését célzó mutyiszférából, azt azonnal elveszítené, amint kitudódik, hogy egy nemkormánypárti lap mögött áll.
(Az Orbán által a temetésén mondott beszédben hű katonának titulált Szalai Annamária 5 éve azért vétózta meg a Ringier és az Axel Springer magyarországi fúzióját, mert akkor a Népszabadság továbbra is egy tőkeerős külföldi tulajdonos kezében maradt volna. De az akkori hírek szerint megszüntetni nem állt szándékában, elsorvad az majd magától, ha magyar tulajdonos kezébe kerül vissza. Persze olyanéba, akit a kormány nem töm ki állami hirdetésekkel.)
2010-11 körül talán szándékozták jogi represszióval megfékezni a nekik nem tetsző nyilvánosságot, de miután a médiatörvény legdurvább passzusai nemzetközi nyomásra elbuktak, nem próbálkoztak médiát felszámolni. Kivásárolni igen (Origo, TV2 pl.), de megszüntetni nem.
Lehet, hogy az volt titkos gondoltuk, amit Németh Szilárd kimondott, hogy
épp itt az ideje, hogy bezárjon a Népszabadság váratlanul.
Alig bírta utóbb a kormánykommunikáció tompítani. Ezzel a Fidesz alelnöki szinten húzta magára a botrányt, ezt a rezsibirkózónak nem fogják megköszönni.
Orbánnak semmi sem hiányzott kevésbé, mint egy újabb botrány,
amelyik azt mutatja, hogy nemhogy a demokrácia nagy bajnoka lenne, de éppen Erdogan és Putyin epigonja az Európai Unióban. Hogy a fő célja az ellenzék teljes felszámolása, a kritikus hangok elnémítása, hogy a 38 százalék valóban 100 százaléknak tűnjön.
Ha nem tartott volna volna a skandalumtól, akkor semmi nem akadályozta volna meg, hogy valamelyik oligarchájával közpénzből fölvásároltassa a Mediaworks tulajdonjogait, és aztán vele zárassa be a lapot. De nem tette: profiltisztítottan akartak hozzájutni a céghez, a Népszabadsággal meg csináljon aki és amit akar.
(Csak ne kerüljön külföldi tulajdonoshoz. Kerülhetett volna akár a szocialistákhoz is, vagy valamelyik baloldalhoz kötődő magyar tulajdonoshoz – ha volna olyan. Az MSZP-nek mint pártnak viszont nem kellett: se megvenni nem volt pénzük – a Ringier nem gondolta komolyan az egyeurós ajánlatot -, se működtetni-fenntartani nem tudták volna. Ráadásul vagy ismét pártlapot csinálnak belőle, és akkor azzal végképp tönkreteszik, vagy pedig meg kellett volna hagyni a függetlenségét, de akkor meg róluk se csak jókat írtak volna a Népszabadságban. És a szocialisták is emberek: nemigen szeretik, ha saját pénzükön bírálják őket.)
Az persze nyilvánvaló, hogy Orbán egyik oligarchája éppen készül fölvásárolni a Mediaworksöt.
Amikor 2013-14-ben azonban a Ringier a fúzió érdekében nemcsak a Népszabit, hanem 8 megyei lapját és a Világgazdaságot is kiszervezte egy már akkoriban is csak átmenetinek nevezett tulajdonoshoz, akkor már lehetett sejteni, hogy Fidesz- és Orbán-közeli kezekbe kerülnek a lapok.
Ha más nem utalt volna erre, az mindenképpen, hogy a portfólióhoz hozzácsapták a Nemzeti Sportot is, amelyik nem volt veszteséges, politikai tekintetben nem sok vizet zavar, ellenben Orbán ezen nőtt fel, ma is ezzel kezdi a napot, Lévai Anikó időnként még kis vasalja neki, hogy megfelelően ropogós legyen.
Egy éve Simicska tulajdonképpen el is ismerte az Átlátszó újságírójának, hogy ő lett volna a kijelölt tulajdonos:
készen álltunk átvenni a Népszabit.
Csak ez a 2014-es összeveszés után tárgytalanná vált. Illetve, ha jobban belegondolunk,
ez lehetett az összeveszés egyik oka.
Akkor ugyanis értelmet nyerne Simicskának és a lajosistáknak az a G-nap után (azaz 2015-ben) hangoztatott állítása, hogy Orbán nem akart olyan médiát, ami akár csak egy kicsit is kritikus.
Ez akkor nagyon viccesen hangzott, hiszen a(z akkori) Nemzet vagy Hír Tv valódi harci sajtó volt: még véletlenül se voltak kritikusak Orbánnal, a kormánnyal vagy a Fidesszel szemben. (Ha időnként – nagyon ritkán – esetleg mégis úgy tűnt, az csak a Simicska üzengetése volt a kormány vagy párt másod-, harmadosztályú szereplőinek; a Főnököt soha nem támadta.)
Az addigi, a jobboldali médiájában nem. De azzal már önálló, Orbánnal vetekedő, sőt,
Orbán fölött álló hatalmi faktor lehetett volna, ha neki van másik oldali médiája is, amit nem fordít át, nem herél ki fideszessé.
Erre utaltak jelek: a ciklus közepén, 2012 körül Közgép-hirdetések tartották életben például a Népszavát, amelynek a hangneme azonban nem, vagy nem észrevehetően változott.
Simicska kétségtelenül magyar és tőkeerős, neki lett volna pénze átvenni, működtetni és állami hirdetések nélkül fenntartani a Népszabadságot. Ha 2014-ben átveheti a lapot, akkor neki gyakorlatilag tét nélkülivé lettek volna a választások:
- bárki nyer, ő is nyer,
- bárki nyer, őt békén hagyja,
- bárki nyer, neki lehet hálás,
- bárki nyer, ő sakkban tarthatja a médiájával.
Orbán kétségtelenül tanult az esetből: nem akarja hogy az egyik oligarchája, neki kiszolgáltatott pénzembere a fejére nőjön. Ezt jelzi, hogy bár Habony már legkésőbb 2015-ben szemet vetett a Mediaworksre, a Gazda nem neki, hanem Mészáros Lőrincnek adja (más olvasatban: saját kézben tartja) a céget.
Pedig, ha pusztán a Fidesz pártpolitikai és propaganda szempontjait tekintjük, a Habony-féle felvásárlásnak lett volna értelme, mivel akkor csaknem országossá vált volna a regionális médiabirodalma. Viszont akkor már túl erős lenne.
Kapja csak Mészáros, nem baj, hogy egyáltalán nem ért hozzá.
A piac információk egybecsengenek: ha a Népszabadság bezárása miatti botrány nem napoltatja el velük, akkor néhány napon, esetleg héten belül bejelentik, hogy a Mediaworks az Opimus Presshez kerül, amit szegről-végről Mészároshoz köt mindenki.
Ha nem hozzá kerül végül, akkor a Duna Aszfalthoz, mindegy csak ne Simicskához, Habonyhoz vagy külföldihez. Orbántól független hatalmi centrum létrejöttének még az esélyéjét is meg kell akadályozni.
Ebből is tisztán látszik, hogy a dolog inkább szól az állami pénzek kiszivattyúzásáról, a közpénzek ezen jellegének tudatos elveszítéséről, mint a nyilvánosság korlátozásáról.
A nyilvánosság majd korlátozódik magától.
De aki nincs benne, aki nem elég tájékozott, az könnyen hiheti azt, hogy lám-lám a jobbos média virul, egyre csak bővülnek a birodalmak, biztos azért, mert megélnek a piacról, mert van kereslet arra, amit csinálnak.
Miközben dehogy. Vagy csak alig. Ha volna, akkor nem kellene tovább bővülni. Ha megfelelő lenne az elérés, akkor nem kellett volna einstandolni a piacot, például a Tv2-t vagy Origót is. Akkor nem kellene óriásplakátolni. Akkor érvényes tudott volna lenni a népszavazás.
A Népszabadság ebben a játszmában nem volt tétel. Az egyre inkább falusi és idős Fidesz-tábor eléréséhez nem tud mit hozzátenni, maradék – elkötelezett vagy tudatos – olvasótábora át nem fordítható. A megyei lapok kellettek, a Nemzeti Sport kellett, a Népszabira nem volt szükség.
Mindegy mennyire volt veszteséges vagy mennyire kritikus. Nem Rogán helikopterezése vagy Matolcsy szeretője volt a megszüntetés oka. A Népszabadság egyszerűen cégszerű létezésével útjában volt az új oligarchiák terjeszkedésének.