Néhány nappal a Népszabadság pánikszerű bezáratása után kiderült, eladták a Népszava kiadói jogát a svájci Jürg Marquard cégének.
Az utóbbi üzletről nem sokat lehet tudni – miért is lehetne egy újság eladását átlátni, ugyan már – a találgatások két síkon mozognak.
- Az egyik szerint akkor megmenekül a Népszava, mégiscsak lesz pénz, marad egy baloldali lap.
- A másik verzió állítja, Marquard (a képen)a Népszava Pecinája. A dolga az, hogy kellő időben közreműködjön a lap bezárásában, addig pedig a számlát valószínűleg fideszes strómanok állják.
- Ezen találgatások kombinációja, hogy valójában Simicska kaparintotta meg a lapot, hogy ezzel is borsot törjön g-s állandó jelzőjű barátja fitos orra alá.
Végülis Simicskának van érdekeltsége a politikai lappiacon, és a nem is olyan távoli múltban párszáz millióval kisegítette már a Népszavát.
Közel 20 évig dolgoztam a Népszavánál, egy tucat évig a főszerkesztő-helyettese voltam. Habár egyik pillanatról a másikra úgy vágtak ki két perc alatt, ahogy egy segédtakarítót sem illik,
drukkolok a Népszavának.
Akad még ott egy két-pajtásom – nem sok –, és azt is tudom, fontos szerepe lehetne a sajtószabadság legalább részbeni fenntartásában. (Nem nagyon van és sajnos nem is nagyon lesz neki sajnos, és valószínűleg. De reménykedni szabad.)
Arról nem is beszélve, hogy a Népszava a baloldali progresszió fontos történeti része volt pályája egy részén. Én büszke voltam rá, amíg ott dolgozhattam.
A Népszava régóta eladó, tőkére, gondos gazdára lenne szüksége. Fenyő János 1998-as meggyilkolása óta, röhejes, de ilyenje nem volt. Hányódott, hol lassabban, hol gyorsabban pusztult lefelé, de azért mindig akadtak olyanok, akik
szépen gyarapodtak a Népszavából,
miközben az ott dolgozók többsége mind nehezebb, sokszor egészen reménytelen helyzetben sínylődött, s csak ügyszeretetből vagy jobb híján tartott ki. Ha kitartott. Mert rengetegen elmentek, nem is mindig a legrosszabbak.
Sokakat kirúgtak, elsősorban anyagi okokból. Ami igaz. Bár a szegénységből nem feltétlenül következik a rossz modor, de nem egyszer meglehetősen érzéketlenül, durván. (Ezt a 98 utáni történetet egyszer biza megírom, ha még itt bosszantanak. Lesznek benne szocik, jobberek, ügyeskedők, pénzmosók, kis és még kisebb királyok, de még egy sztori arról is, miként akarta egyszer a Népszabadság akkori tulajdonosa felvásárolni és bezáratni a Népszavát. És néhány nagyszerű, tehetséges ember, aki erejét megfeszítve próbálta fenntartani a lapot. Tanulságos lesz.)
Hogy Marquard mit akar, vagy a mögötte állók, azt nem tudjuk.
Az mindenesetre érdekes, hogy a hírek szerint már csak egész kevés dolgozót kell elbocsátani a laptól. Ugyanis a lapnál már alig akadnak újságírók. Akik maradtak, azoknak komoly erőfeszítésébe kerül, hogy megtöltsék a rendelkezésre álló felületet. Teljesítményük sportértéke elismerendő. Amit előállítanak kollégáim, maradék barátaim, az
kilóra világcsúcs.
De érdemi munkára, oknyomozásra régen nincsen erő. Felülettöltő interjúk és fűrészporízű véleménycikkek között ma már igen ritkán tűnik fel valami érdemleges. (Azért szerencsére néha feltűnik, mint pár hete Friss Róbert Megyesi Gusztávval készült zseniális interjúja, de azért ez nem olyan nagyon sok az elmúlt évből.)
Szóval, a Népszava nem fog leleplezni repkedő bulibárókat, férjjellegüket elveszítő bankelnököket. Nincs rá erő, ember, pénz, tudás.
Marquard. Ő már egyszer megjelent a magyar politikai napilappiacon. A kilencvenes évek elején a Magyar Hírlap tönkretétele fűződik a nevéhez. Történetesen, ezt is volt szerencsém végigélni.
A jobboldal azokban az években, amikor először indított küzdelmet a sajtószabadság ellen, amikor már elfoglalta például a Magyar Nemzetet és a közmédiában is erőteljesen nyomult, szemet vetett az akkor még határozottan liberális Magyar Hírlapra.
A Hírlap története most nem része elbeszélésünknek, elég legyen annyi, hogy meghatározó külföldi tulajdonosa, Robert Maxwell váratlanul elhalálozott egy tengerbe esés súlyos következményeként. A csurkista jobb ezt kihasználva akarta megkaparintani a maga számára a Magyar Hírlapot.
Végül, sikerült a svájci Marquardnak eladni a lapot, ahol ekkor mindenki megnyugodott: megmenekültünk.
Pár hónapig valóban minden a legnagyobb rendben ment tovább a maga útján. Aztán megszaporodtak a rossz előjelek. A tulaj megjelent, és egy pesti luxusszállodában nagy szózatot intézett hozzánk, amely szerint a liberalizmus, a baloldaliság nagyjából tévedés, és
rossz úton járunk.
Közeledtek a 94-es választások, körülbelül már látszott, hogy a szocialisták fognak nyerni, nem nagyon értettük az egészet.
Legyünk jobboldaliak? Támogassuk a KDNP-t, Tényleg ezt kéri/erre utasít a tulaj?
Aztán rövidesen egyik lapról a másikra kirúgták az addigi főszerkesztőt, Németh Pétert (igen, a Népszava ma még hivatalban lévő vezetőjét). De helyére Vince Mátyás került, aki politikailag semmiképpen nem jelentett mást. Ám rövidesen mellé került helyettesnek a magyar sajtó egyik legkártékonyabb figurája, bizonyos Gazsó L. Ferenc, aki aztán lassan átvette a hatalmat, kirúgta a nem parírozókat, a függetleneket, a liberálisokat és elindította a lapot abba a mélységes mély és szennyes gödörbe, ahol ma is tanyázik.
Igen, Marquard egyszer már fölszámolt egy liberális, baloldali műhelyt. (S még csak nagyon nem is keresett vele.)
Marquard, amint finanszíroz egy önmagát nyilvánvalóan eltartani képtelen baloldali, ellenzéki lapot? Merész feltételezés.
Két dolog képzelhető el.
- Nem lesz veszteséges, mert kitömik állami hirdetésekkel pl. De akkor már baloldali sem lesz. Mert valamit valamiért.
- Nem is Marquard az igazi tulaj. Akkor találgathatunk, hogy ki.
Egyik sem a sajtószabadság nagy győzelme.