Szegény, Kárpátok ölelte kis hazánk tengernyi ellen között soha véget nem érő csatát kénytelen vívni? Ahogy a kedves vezető mondotta tavaly március idusán: „az ország szuverenitásáért folytatott küzdelemnek soha sincs vége”.
Vagy az egész csak átverés, amely a kontroll nélküli hatalmat és a birkaként vezethető tömeget szolgálja ki?
Magyarország háborúban áll/szabadságharcot vív (a kívánt rész aláhúzandó):
- az IMF,
- Brüsszel,
- nemzetközi háttérhatalmak,
- a nihilisták,
- a liberálisok,
- a kommunisták,
- az Egyesült Államok,
- Norvégia,
- a civil szervezetek,
- az ENSZ,
- Soros György,
- a bankok,
- a multik és
- a menekültek ellen.
(Könnyebbnek látszik felsorolni, kivel nem állunk hadba: Oroszországgal.)
Vegyünk e hosszú listából egynehényat, akik ellenünk fenekednek.
IMF
A három betűs szörny. A Nemzetközi Valutaalap volt olyan kegyetlen, hogy kölcsönt adjon a csőd szélén álló Magyarországnak 2008 őszén. De minket nem csapnak be! Tudjuk, hogy számításból tették, hogy nyomorba taszítsanak bennünket! De megvívtuk a szabadságharcunkat és leráztuk a rabigájukat.
Ha ebből lehántjuk a kurucos karcsörgetést, mindössze annyi történt: Magyarország időre visszafizette a felvett kölcsönt. Hála a válság utáni pénzbőségnek, nincs is szükség újabb mentőcsomagra.
Brüsszel
Az új Moszkva! Nekünk aztán senki által meg nem választott, nihilista bürokraták nem diktálnak. Ismét a jól ismert vircsaft. Olyannyira, hogy Orbán akkor sem tudott vissza venni a verbálattakból, amikor Magyarország töltötte be az unió elnöki tisztét. De mit is tesz „Brüsszel”, ami felér egy jól irányzott nemzetrontással? Az Európai Parlamentben és az Európai Tanácsban ülő, a polgárok által megválasztott képviselők és kormányfők által meghozott döntéseket igyekszik betartatni, valamint van akkora cenk, hogy az eurómilliárdok elköltését is szeretné némiképp ellenőrizni – utóbbit azért nem olyan vészesen komolyan.
És mit ért el a kedves vezető a permanens háborúval egy olyan terepen, ahol a többi versenytárs – mert ne tévedjünk, az EU társult országok finom versenye – diplomáciával, háttéralkukkal és látványos konszenzusra törekvéssel próbál jobb helyet kikönyökölni magának? Orbán ma már bármit csinál, az uniós vezetők mindegyike sandán figyeli. Ha Magyarország lenne az EU mintaállama, már akkor sem hinnék el neki, hogy nincs hátsó szándéka. Az oly hőn áhított asztalnál nem díszhelyen ül, hanem megtűrt vendég, akivel kevesen szeretnek együtt mutatkozni. Mindezt pedig a maga erejéből, a harcias szónoklataival.
Menekültek
A haza megrontói. Túl sok szót erre sem érdemes vesztegetni, hisz egy érvénytelen, bukott népszavazás megmutatta, hogy az orbáni állásponttal egyébként egyetértő többséget is el lehet riasztani a vértenger víziójával az urnáktól.
Orbán Viktor annyira megvédte Európát a menekültektől, hogy tavaly csak 400 ezer haladt át Magyarország puha altestén – igaz úgy, hogy ha a kormány nem avatkozik közbe, bizony egyetlen magyar állampolgár sem találkozik velük. Amikor pedig az EU felajánlotta a segítségét, hogy átvesz Orbántól 40 ezer migránst, a kedves vezető dacosan félre ütötte a felé nyújtott segédkezet. Mi mást is tehetett volna? Fél évig ajvékolt a menekültek miatt, de az elszállásolásukra létrehozott, 3000 férőhelyet sem tudta velük megtölteni. Nemhogy 40 ezret nem tudott volna átadni Brüsszelnek, de 400-at sem.
Végig lehetne menni a listán, de nem érdemes. Hamar kiderülne, hogy olyan háborúk ezek, amelyekről csak az egyik felet, jelesül Orbánt értesítették. A bitang ellenség meg el sem jött.
Akkor mivégre az állandó háború?
Egy nálunk jóval nagyobb tudású író ezt már megmagyarázta:
a tudat, hogy háborúban állunk, s következésképp veszélyben vagyunk, azzal jár, hogy a megmaradás természetes, elkerülhetetlen feltételének tartjuk azt, hogy minden hatalom egy kis kaszt kezében van. … Nem az a lényeg, hogy valóban van-e háború, s mivel döntő győzelem úgysem lehetséges, nem is az, hogy a háború jól megy-e vagy rosszul. Csak arra van szükség, hogy háborús állapot legyen. A tudathasadás, amelyet a Párt megkíván a tagjaitól, s amely háborús légkörben könnyebben elérhető, már majdnem általános, de minél magasabban van valaki a ranglétrán, annál szembeötlőbb. Éppen a Belső Pártban a legerősebb a háborús hisztéria és az ellenség gyűlölete. Vezető funkciójában gyakran tudnia kell egy Belső Párt-tagnak, hogy ez vagy az a háborús hír nem igaz, s gyakran annak is tudatában lehet, hogy valójában nincs is háború, vagy egészen más célokért folyik, mint a deklarált célok.
George Orwell, 1984.
Más szavakkal: a háborús retorika mindössze „látványpékség”, a tömeg hülyítésére való, ám annak kiváló eszköze. Amikor a kedves vezető Magyarországra törő hadakról beszél, akkor
- felülemelkedik a pitiáner pártcsatározásokon,
- történelmi, heroikus távlatba helyezi mondandóját és magát,
- aki harcában támogatja a vezénylő tábornokot, az magát is hősnek hiheti,
- az ostromlott erődben a vezető egyetlen döntését sem lehet megkérdőjelezni, mert a vita veszélyezteti a védekezést, vagyis a nemzet életben maradását,
- a világ leegyszerűsödik, csak jók és rosszak, honvédők és ellenség létezik,
- a vezénylő tábornok narratívájában magához emeli az őt követő tömeget, így lesz minden mondata többesszám első személyben, ám e „mi” mindig a vezér akaratában egyesül,
így aki a vezért támadja, a hazát támadja.
Ébresztő! Kettő meg kettő az négy, a háború pedig nem egyenlő a békével. Az orbáni újbeszédet nem kötelező benyelni.
Nincs háború!
ashwood
(A kép Orwell Állatfarmjának rajzfilmfeldolgozásából származik.)