Talán, ha nulla fok van, egy szeméthegy mögött, a vasúti töltés oldalában nőtt szétfagyott nádasban, színevesztett, félig szétfoszlott sört reklámozó napernyő alatt üldögél a késő téli nap bágyadtan szitáló havas esőjében négy fiatal férfi.

Apró tábortűz próbál valami meleget adni a vizes göncökbe didergőknek, akik lerángatták szétnyűtt cipőiket, s most fagysérült, sebes lábaikat melengetik a nedves fával küzdő kis lángoknál.

A négy fiatal férfi hónapokkal ezelőtt indult el Kasmirból, egy emberi élet reményében. Ők úgy tudták, Európában respektálják azt, ha valaki élni, dolgozni, boldogulni akar. Itt vannak emberi jogok, itt túl lehet élni.

Párszáz méterre az Európai Unió határától, Szerbiában  már tudják, tévedtek. Féléves vándorlás után éheznek, fáznak, s kénytelenek eltűrni a magyar rendőrök mind durvább brutalitását.

 

Négy fagyott, sebes lábú, szakadt, büdös, éhező ember. Ez a beszámoló róluk fog szólni és nem a világpolitikáról. Nem arról, hogy Kasmirban – a térképen se nagyon találnánk meg – hosszú évtizedek óta folyamatos háború zajlik. India és Pakisztán egyaránt sajátjának szeretné tekinteni ezt az országrészt és ebbe a vetélkedésbe minden évben sokezren belehalnak. Nem beszélünk most arról sem, képes-e Európa befogadni mindenkit, aki jobb, de mondhatnánk úgy is, emberibb élet reményében ide jönne. Semmi ilyesmiről nem lesz szó.

Csak arról, tegnap ketten megint megpróbáltak átszökni Magyarországra. Elfogták, elverték őket a magyar rendőrök, elvették, amit még találtak náluk, eltörték a telefonjaikat, amely a kapcsolattartás, az információszerzés egyetlen eszköze és visszalökték őket ide Szerbiába.

Ülünk hát itt a tábortűz körül a szeméttelep szélén, a kiszáradt nád talán elég magas ahhoz, hogy eltakarjon minket, s reméljük a füst sem hívja fel a kis, bujkáló csapatra a figyelmet.

Felfordított, eldobott, kiürült festékesvödör. Ócska láda, széttört szék – gyorsan letörli egyikük egy kendővel, úgy kínál hellyel minket, hogy ne kelljen a vizes székre leülnünk. Nem mintha nem lenne mindegy. Minden nyirkos, a havas eső lassan szitál tovább.

– Kasmirban nem lehet élni. Bármelyik percben, bárkit meggyilkolhatnak, csak úgy. Esélyed sincs semmire.

– Ha élni akarok, ha emberként akarok élni, ha család után vágyom, nem maradhattam ott – mondja meglehetősen szenvtelenül egyikük, kitűnő brit angolsággal. Szépen, nyelvtani hibák nélkül, választékosan beszél, ha hirtelen nem is értjük nagyon brit akcentusát, tanárosan megismétli lassabban is.

Több hónap, hegyeken, sivatagokon, ellenségen át – embercsempészeknek kiszolgáltatva. Határok, háborúk, úttalan utak. Ráadásul egy ilyen útra nem lehet nagy bőrönddel, sok holmival elindulni. Nagyjából azt hozod el, amit föl tudsz venni.

Nincs váltóruhád, sátrad, pokrócod –s lassan már cipőd se. Fénykép a családról, a nagymamádtól maradt emlék? Ugyan már. 

Meresztgetik sebes, fagyott lábaikat és szinte szenvtelenül mesélik, hogy több hete nem jutnak tovább. Itt dekkolnak a sárban, a hidegben a szabad ég alatt az Európai Unió kerítésénél és kész. Azt remélték, már – már célhoz értek. Nem hitték, hogy a halálos út legrosszabb része következik.

Az embercsempészek állítólag kapukat vágnak a kerítésen és ott bújtatják át őket, de a magyar rendőrök már tudják, hol vannak ezek a helyek. Volt, hogy már a szerb oldalon elkapták őket és visszaverték Szerbiába őket.

Legutóbb sikerült bejutniuk Magyarországra. Már bent jártak, valahol Mórahalom környékén, amikor elkezdték üldözni őket. Szétszaladtak és elbújtak az erdőben. Öt-hat órát dekkoltak a hidegben, a havas esőben, amikor elkapták őket.

Kutyákat eresztettek rájuk. Aztán az őrszobán, ahová bevitték őket, szépen, sorban megverték őket.

 

Volt ott egy mokány, nyírott szakállt viselő rendőr és az ütötte őket. A mellkasukat bokszolta, rugdosta őket, a tarkójukra vágott. Legtöbbjüknek elvették a telefonját és rátapostak. Volt, akinek a kiforgatott zsebében lévő Eurókat összetépték. Aki szerencsésebb volt, annak csak elvették a mobilját és másnap visszaadták. Minden kiszámíthatatlan.

Aki próbálta védeni a mellkasát, hogy ne üssék, mert beteg a szíve, azt is nagyon elverték. Egy menekült Magyarországon, a rendőrségen csak ne kényeskedjen.

Aztán bevágták őket egy fűtetlen, hideg cellába és ott tartották órákig. Ha kérték, hogy csináljanak melegebbet, a vizes ruha rájuk fagy –csak röhögtek. (S közben nem tudták, tulajdonképpen jól jártak, mert mindig van rosszabb. Akadtak olyan társaik, akiket egy patakba kényszerítettek és nem engedtek ki a jeges vízből – de erről majd a következő részben.)

Később a fogdából egy buszba tuszkolták őket és azzal órákig álltak a hidegben. Ha valaki meg mert szólalni, arra ráordítottak, hogy kuss és megint elverték.

 

 

Aztán visszalökték őket Szerbiába.

Holnap újra megpróbálják.

• Miért bántanak engem a magyarok? Nem akarok én semmit tőlük. Pár óra alatt végigutaznék az országon. Franciaországba akarok jutni. Miért bántanak? – hull a kérdés a semmibe. Mi a tüzet bámuljuk, meg a fagyott lábát, amit egy rossz nejlonzacskóba csavarva melegít.
• Otthon bármikor agyonlőhettek volna. Az csak egy pillanat és túl is vagy rajta. De itt hetek-hónapok óta tart a kínzásunk, mielőtt meghalhatunk. Miért?

Választ ő sem vár, társa elsántikál pár vizes fadarabért, a tűzre veti és kérdezi, innánk-e teát, mert azt tudnak nekünk főzni.

Teát. Nagy kincs itt még az is. Ivóvíz nincs, közkút nem működik, a helyiek nem nagyon segítenek. Félnek a hatóságoktól, amelyik tiltja az ilyesmit. Honnan jutnak mégis vízhez – rejtély. A másik, ami nagyon hiányzik az áram, amivel föl lehetne tölteni a megmaradt telefonokat. Amivel kapcsolatba lehet lépni egymással, híreket szerezni, eljutni a következő embercsempész csapathoz, aki talán átjuttatja abba a kerítésen túli, másik világba.

Enni pár önkéntestől kapnak, akik kétnaponta nagy zacskóba hoznak nekik valamit. Tulajdonképpen ez is tilos, nem szabadna sem enni-, sem inni adni a határ mellett bujkálóknak – de a hatóságok valószínűleg szemet hunynak az akció fölött. A huszonéves önkéntesek Angliából, Németországból és Amerikából jöttek – amit tesznek, szinte reménytelen – főleg akkor komorodnak el a tekintetek, ha azt kérdezik tőlük: mi lesz velünk?

Visszamennünk már nem lehet,
itt nem maradhatunk.

 

Persze van itt valahol menekülttábor, ott talán valamivel jobbak a viszonyok. Még ha túlzsúfolt, rossz az ellátás akkor is, talán ágy és tető van, ám akit ott regisztrálnak, a „biztonságos” Szerbiában, az nem nagyon bízhat abban, hogy menedékjogot kap az Unióban.

Ezért  inkább vállalják a reménytelen életet itt a szeméttelep védelmében.

• Fizikuskén végeztem. De csak taxisofőrként kaptam munkát. Abban bíztam, hogy majd Európában normális életem lesz. Ütött tegnap az a magyar rendőr és közben arra gondoltam, el ne áruljam, tudok angolul. Meg tudnám kérdezni tőle, hogy mondd, miért teszed ezt velem? Miért? De inkább befogtam a szám. Ha kiderül, beszélek angolul, talán azt hiszik majd, hogy embercsempész vagyok – és akkor még jobban elvernek.

Cihelődünk, megyünk tovább. Keressük az utolsó szavakat itt a koszban, a fagyban, a nélkülözésben, a teljes reménytelenségben.

• Nem, ne mondjátok, hogy jó szerencsét. Még azt se mondjátok. Holnap újra nekiindulunk Európának. Itt vagy máshol.

Csípős füst csap a szemünkbe, attól szipogunk. Némán nyújtjuk a kezünket. Az egyik srác elhúzza a tenyerét –  különösen finomak, vékonyak az ujjai, mint egy lányé – és váratlanul átölel. Én meglepetten meglapogatom a hátát. Érzem, hogy vacak, szétfoszlott, vékony kis kabátja csurom vizes.

Fagyponton vagyunk.

(A következő részben arról lesz szó, ver e gyereket a magyar rendőr)