[…] a legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, az a szolidaritás.
(Örkény István)
Legyünk közhelyesek. Kezdjük a cikket azzal, hogy „a mai világukban”. Ez nem csak stilisztikailag borzalmas, de közhelyes is. A mai világunkban a verseny,
a győzelem a legtöbbet éri.
Az élet maradék része – amely, tulajdonképpen, a teljes élet – alig-alig kap ekkora szerepet. A verseny a nyugat világ találmánya, amelyet átvettek a kínaiak és a japánok, mostanra jobban csinálják, mint mi.
Számos társadalom épül a versenyre és a győzelemre. Emberek áldozzák egész életüket annak, hogy győzzenek, másokkal szemben.
Ez is egy értékválasztás.
Amiért a Mindenki Oscar-díjat kapott, pontosan ez az a jelenség. A verseny. És annak egy lehetséges alternatívája:
a szolidaritás, a közösségi cselekvés.
A film nem feltétlenül jelent hatalmas vizuális élményt, vagy óriási színészi játékot. Az üzenet a fontos.
A legtöbben úgy gondolják, főleg Magyarországon, hogy a verseny egy alapvetően hasznos dolog. A verseny viszi előre a világot és hozza ki a legtöbbet az emberekből. Ez a szellem mára annyira uralkodóvá vált, hogy sokan azt hiszik, az élet minden területén alkalmazni kell a versenyelvet, a közlekedéstől a párválasztásig.
Az emberek egymást igyekeznek lenyomni,
amikor a munkahelyükön vannak, amikor egyik városból a másikba száguldoznak az autópályán, amikor beszállnak a politikába, vagy az üzletbe. Az értékteremtés, a világ jobbítása helyett a verseny mára öncélúvá vált. Mindegy, mit csinálsz, csak győzz.
Az Oscar-díj pontosan azért illette meg a Mindenki című rövidfilmet, mert megfogalmaz egy olyan, főleg Magyarországról, de az Egyesült Államokból is gyakran fájóan hiányzó értéket: a szolidaritást. És az ehhez kapcsolódó közösségi cselekvést.
Az üzenet egyértelmű: nem „illik” feláldozni a győzelemért a közösséget, vagy a közösség gyengébb tagjait. A világ egyik legütősebb kommandós egysége, a Navy Seals híres jelmondata, hogy nem hagynak hátra senkit. Mégis, ők az egyik legütősebbek.
A film üzenete, hogy a közösség is cselekedhet az egyénért, akkor is, ha az a versenyhelyzetben nem jelent előnyt. Hogy a gyengébbek, a szegényebbek, a halkabbak, a nem olyan szépen éneklők is egyaránt fontosak és értékesek.
Tipikus baloldali gondolat ez, ami manapság elavultnak tűnik. Orbán Viktor fogalmazta meg valamikor „Nem hagyunk senkit az út szélén.” Aztán azóta is mesterséges nyomorban tartják az ország egy részét, a középosztály és a felső középosztály gazdagodására. Mostanra pedig etnikai homogenitásról beszél, ami egyértelmű utalás a cigányságra. Pontosan azokra, akiknek a felzárkóztatási pénzét évek óta lopja a Fideszben politizáló díszcigány és sleppje.
Mellékszál.
A filmbeli gyerekek és az Oscar-díj odaítélői hamar megértették, hogy nem feltétlenül a svédországi utazás a fontos, hanem a szolidaritás. Hogy ténylegesen
ne hagyjanak senkit az út szélén.
Vajon mikor jövünk rá, hogy a gyengébbekkel, a különbözőkkel, a menekültekkel, a cigányokkal, a szegényekkel többek leszünk?