A miniszterelnök elrepült Brüsszelbe, és azt mondja, harcra fel. De mi ne azt nézzük, amit mond, hanem amit tesz. Illetve nem tesz.
Orbán Viktor még január végén beszélt arról, hogy
Engedélyt kaptunk a legmagasabb világi helyről, hogy nekünk is szabad magunkat az első helyre tenni. Nagy dolog ez, nagy szabadság, nagy ajándék.
De azóta kiderül, hogy félreértette:
semmiféle engedély nem volt.
Hatalmi politikában ilyen nincs, nem is lehet, senki nem mond le önként a befolyásáról. Ilyesmi legfeljebb Orbán vágyaiban elképzelhető, ő szerette volna, ha ilyen megtörténik.
Azóta a miniszterelnök és a nemzetközi szóvivője annyiszor elmondja, hogy mennyire nem értenek egyet az Oroszország elleni szankciókkal, és hogy mennyire nem jelent fenyegetést Putyin rezsimje Európára, ahányszor csak tudja.
Ez az, amit mond. De mi az, amit tesz?
Semmit.
Mintha elfelejtené, hogy ha az a véleménye, hogy a szankciók hatástalanok és károsak, akkor egyedül is véget vethet neki. Az uniós állam- és kormányfők tanácsa ugyanis minden évben kétszer, márciusban és júniusban szavaz arról, hogy életben hagyja-e az Oroszországnak nagy kárt okozó gazdasági büntetőszabályozást.
A szankciókról csak konszenzussal kell dönteni. Azaz minden országnak egyetértési joga van. Azaz vétójoga.
Tehát Orbán bármikor, ha úgy dönt, egyszemélyben – mint Magyarország szavazati joggal bíró képviselője – meg tudná akadályozni a szankciók meghosszabbítását, és ezzel mentesíteni a Putyin-rezsimet az Ukrajna destabilizálásáért viselt felelősség alól.
De nem teszi. Nem vétóz.
Eddig ötször szavaztak a szankciókról, Orbán ötször mulasztotta el megvétózni.
Pedig azt mindig elmondja, ő is, meg Szijjártó, hogy mennyire nem értenek egyet velük.
Érdemes megfigyelni, hogy mikor szokott Putyin Budapestre jönni. 2015-ben és 2017-ben is februárban volt. 2016-ban Orbán ment Oroszországban. Szentpétervárra. Éppen februárban.
Ezeken a találkozókon soha érdemi eddig nem történt. Nem voltak nagy bejelentések, érdemi megállapodások, semmi. A sajtó – magyar és a nemzetközi egyaránt – a politikai kommunikációs jelentőségét szokta kiemelni, ti. hogy Vlagyimir Vlagyimirovics azért jön, hogy megmutassa, hogy jöhet, hogy egy uniós ország fővárosában őt bármikor fogadják, ha úgy akarja.
Pedig ez Vlagyimir Vlagyimirovicsot egyáltalán nem érdekli. Pont leszarja. Ő azért jön, hogy
felszólítsa Orbánt, vétózza meg a szankciókat, vessen véget az Oroszország elleni büntetéseknek.
Érdemes azt is tudni, hogy a második féléves szankciókról júniusban dönt az ET. Lavrov külügyminiszter minden májusban olyan pontossággal látogat Budapestre (illetve Dunakeszire), hogy órát lehetne igazítani hozzá. Vagy ha nem ő jön, akkor Szijjártó barátját kéreti Moszkvába.
Nagyjából ugyanezért. Semmi jelentős egyezmény, bejelentés, deklaráció. Semmi olyan, amit egy nagykövetség ne tudna elintézni. Egy almafeldolgozó üzemet adnak át, ilyesmi. És Szijjártó minden alkalommal deklarálja, hogy kormánya mennyire nem ért egyet a szankciókkal.
Majd a soros ET-ülésen nem vétóznak.
Az Orbán-Putyin (és a Szijjártó-Lavrov) találkozókon nem az a fontos, ami megtörténik, hanem ami nem. Illetve az a fontos, hogy semmi nem történik. Nem következik belőlük semmiféle cselekvés.
Pedig ez Orbánnak jogában állna, nem kellene várnia senkire, a szlovákokra, a csehekre, a görögökre, Ciprusra.
De Orbán tudja, hol a helye. Olyannyira, hogy azt a február 2-ai Putyin-napon el is mondta. Kitört belőle a reálpolitikus, csak nem sokan figyeltek fel rá. Pedig éppen ugyanazt mondta, és csak alig más szavakkal, mint anno Kovács László, hogy tanuljunk meg kicsik lenni.
Orbán ezt megtanulta. Tudja, hol a helye.
Csak közben sokkal nagyobbnak akar látszani.
És néha el is hiszik neki. Agresszív modora miatt sokkal komolyabb veszélyt látnak benne, mint amilyet valójában jelent.
A benne megtestesülő fenyegetés miatt nem kedvelik őt Brüsszelben (Berlinben, Párizsban, Londonban, etc.) és Washingtonban, illetve az általa keltett, de ábrándnak bizonyuló illúziók miatt nem hisznek neki és nem bíznak már benne Moszkvában sem.
A nyugatiak uniós orosz támaszpontnak tekintik, trójai falónak. Az oroszok még bíznak benne, hogy az vagy az lesz, de tétet már nem tennének rá.
A kormánypropaganda ezt majd biztos úgy fogja tálalni, hogy
Orbán szabadságharcot vív Oroszország ellen.
Pávatáncot. Pedig éppen elég lett volna közölni Putyinnal, hogy nem fog vétózni, és akkor nem jött volna vissza többet, nem kellene lezárni miatta kétévente a várost.
Még jobban járt volna, ha a pár évvel ezelőtti önmagához hűen kiáll a szankciók mellett, hiszen ha tőle függetlenül úgyis marad a büntetés, ha úgyse mer vétózni, akkor akár már azt is mondhatná, hogy nem is akart, eszében se volt.
De nem. Ő így száll le a bicikliről. Az nem baj, ellenszenvesnek tartják, a lényeg, hogy fontosnak tűnjön.