Kérdi tőlem a fiatal, szimpatikus doki, hogy miért ilyen magas a vérnyomásom? Hát mér, maga hol él? – kérdezek vissza, erre elmosolyodik, és beír valamit a háború előtti számítógépbe, ami erre rögtön lefagy.
Konzíliumunk itt félbeszakad. Marha jó program, nyugtatgat, mert látja, hogy kissé döbbenten nézek. Jó program, csak hát DOS-alapú. Tíz éve egymilliárd forintért vette az anyagbeszerzőnk Telkiben, egy ottani vendéglátóipari műintézményben. Csak hát kissé nyöszörgős már, mert eredetileg 1973-ban írták, egy akkora gépen, mint a transzplantációs klinika B épülete. Az pedig ötemeletes.
A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen
vagyunk, továbbképzésem zökkenetlenül folyik. A számítógéphez, amelyen egyáltalán futtatni lehet ezt a toldozott-foldozott, de valóban kitűnő programot, csak a Magyar Nemzeti Számítástechnikai Múzeumból lehetséges alkatrészt beszerezni. Amúgy pedig tök felesleges ezermilliárdokat átpasszolni Putyinnak, mert ezek a gépek sokkal több hőenergiát termelnek, mint amennyit Paks 2 bármikor is fog.
Az egyébként kulturált, de a hatvanas évekből ránk maradt folyosón sorstársaim karéjában másfél órát vártam, mielőtt e szentélybe bebocsátást nyertem, pedig előre egyeztetett időpontra jöttem, és csak egyórányit dobtam be a Kinizsi utcában, ahol parkolok, mert nem volt több apróm. A portán anyám neve helyett valami krikszkrakszot írtak be, mert egy átlyuggatott műanyaglapon keresztül kellett ordibálnom a beengedő személyzettel, amikor különféle keresztkérdésekre válaszoltam. És ez a fiatal, tehetséges, lelkiismeretes doktor úr, akivel itt végül a sors megáldott, újabb másfél órája küszködik velem és a számítógépével, mire az anyám állítólagos nevével szembesülök, végre fejlécre nyomtatva. Még jó, hogy nem fejfára, mert az itt töltött időből az is kitelne.
Pedig
ha valami világszínvonalú itt, az az orvosi munkaerő.
Csak sajnos adminisztrátorként és botcsinálta számítógépszerelőként foglalkoztatják őket, ezzel is spórolnak. És ez a jó ember itt ül velem szemben, pedig percenként cseng a mobilja, Birminghamből hívják, tízszeres fizetést ígérve. Ki érti ezt?
Ha csak egy percre is nem figyelek oda, még a végén képes lesz meggyógyítani engem, miközben a brit Európán kívüli társadalom hasznos tagjai szörnyű halált halnak, csak azért mert ő itt működik
borzalmasan alulfizetett hivatalsegédként ebben a közép-európai egyetemi klinikának álcázott számítástechnikai múzeumban, és
otthonról hozza be a vécépapírt,
mert az anyagbeszerző már azt is rég ellopta.
Közben a velem csaknem egyidős szoftver valami isteni csoda folytán váratlanul feléled, hamarosan végzünk, és a nyugalom eme ritka szigetéről jelentősen megemelkedett vérnyomással kiszabadulok a nagybetűs életbe, ahol a rég lejárt parkolócédulámért majd alaposan és a törvényerejű rendelet szellemével tökéletes összhangban embertelenül megbüntetnek.
Ezzel az előérzettel baktatok hát a Kinizsi utca felé a déli napsütésben – erre is a Birminghamben válogatott kínok között haldoklók basztak rá. Ám a kocsi boldogan vigyorog, a kétórás túllépés ellenére nincs a szélvédőjén mikulászacskó.
Szerencsére a gonosz közterületfelügyelő épp olyan trehány itt, mint mindenki más. Vagy csak konzíliumon van épp valamelyik környező klinikán, hogy az isten áldja meg érte az összes DOS-alapú programot kocsmában vásárló tudományegyetemi anyagbeszerzőt, a rektort, a dékánokat, a gazdasági igazgatókat és mindazokat, akik valamilyen okból anyagi hasznot húznak az így elsikkasztott pénzből.
Mi pedig már csak azértsem lépünk ki az Unióból, lépjenek ki ők belőlünk, ha valami nem tetszik.
Tardos János