Sokak szerint a kormány CEU körüli ámokfutása csupán egy furmányos terv arra, hogy végre tető alá lehessen hozni a régóta várt Trump-Orbán találkozót. Jól látszik: más esélyük nincs a csúcstalálkozóra, ezért annak ellenére ragaszkodnak ehhez, hogy az USA megüzente, nem fog összejönni.
Orbán joggal reménykedhetett benne, hogy még a kül-, és általában a politikában járatlan Trump észreveszi őt – hisz ő volt az első és lényegében az egyetlen uniós kormányfő, aki nyíltan szimpatizált vele, még az amerikai kampány kezdetén. Csúnyán csalódnia kellett a kedves vezetőnek, amikor a látványos benyalását csak egy semmitmondó, tucattávirattal hálálták meg, és minden diplomáciai manőver ellenére sem hívták meg az elnöki beiktatásra.
Azóta pedig csak jönnek az újabb és újabb pofonok. Trump komoly külpolitikai offenzívába kezdett, de Orbán annál tovább egyszer sem jutott, minthogy a magyar nyaloncmédia amerikai pandantja kéthavonta egyszer leírja a nevét. (Persze nem ő az egyetlen, akinek csalatkoznia kellett Trumppal kapcsolatos reményeiben: legújabban már Putyin sem olyan boldog, hogy a favoritja került a Fehér Házba.)
Orbán annyira kiborult a Trumptól távol töltött hónapokon, hogy az amerikai politikai vezetésbe egyébként komolyan beépült, első kormányában a miniszterelnökhöz nagyon nagyon közel álló nagykövetet, Szemerkényi Rékát is kirúgta – érdemi indoklás nélkül.
Végül előhúzta a kalapból a csodafegyvernek szánt lex CEU-t. A dedikált törvény, amit rapid üzemmódban fogadott el a parlament, kimondja: az az egyetem, amely az unión kívülről, olyan országból érkezik, amely szövetségi államként definiálja önmagát, csak akkor taníthat Magyarországon, ha a magyar kormány az érintett állam szövetségi kormányával köt megállapodást. Noha az országban 28 külföldi egyetem van bejegyezve, ez a passzus csak és kizárólag a CEU-ra érvényes. (És nem ez az egyetlen ilyen jellegű szigorítás a jogszabályban.) Orbán ezúttal is joggal reménykedhetett: az amerikai érdekek képviseletének az egész világon fontos pontjai az ilyen jellegű egyetemek. Tehát Washington nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy veszni hagyja a CEU-t egy elvben szövetséges és baráti országban, hisz ez követendő példát jelenthetne az USA-val elvben kevésbé szimpatizáló államok számára.
A valóság azonban ismét beköszönt egy jobbhoroggal Orbánnak.
A múlt héten Magyarországon tartózkodó, a kelet-európai ügyekben illetékes külügyi államtitkár-helyettes, Hoyt Brian Yee egyebek mellett ilyeneket mondott: “a CEU Magyarország és az Egyesült Államok közti együttműködés sikertörténete”, “a törvény a CEU-t veszi célba, és fenyegeti a CEU azon képességét, hogy folytassa a sikeres működését Magyarországon”, “mind a külügyminisztérium, mint a budapesti nagykövetség elmagyarázta a magyar félnek, hogy az Egyesült Államok szövetségi kormánya nem szokott ilyen ügyekben, mint a CEU-é, bilaterális egyezményekről tárgyalni tengerentúli egyetemek nevében. a magyar kormány érti, hogy az ilyen típusú egyezményt (…), amit a kormány úgy tűnik, szeretne, azt az egyetem és a (magyar) kormány közt kell megkötni.”
Mindenki azt hihetné: egyenes beszéd ez, vége az álmok korának, ideje van a keserű és Trump-mentes felébredésnek. De nem a magyar kormányról, Orbán Viktorról és Szijjártó Péterről beszélnénk, ha a fiúk vágyálmaikkal nem igyekeznének eltorzítani a valóságot. Kedden délelőtt Szijjártó külügyminiszter kijelentette: a magyar kormány továbbra is nyitott tárgyalni a Egyesült Államok szövetségi kormányával, és készen áll bármilyen egyeztetésre a Közép-európai Egyetemmel (CEU).
Khmmm. Értjük, Peti, de hát itt járt a State Department képviselője, aki azt mondta: hiába ültők mosolyogva az asztalnál, ők oda nem ülnek le. Nem? Mire Peti: “ezt egyelőre magasabb szintről még nem erősítette meg senki.” Kinek kéne még megerősítenie? Trump menjen el személyesen Viktorhoz és mondja el neki, hogy nem tárgyalnak? Tudjuk, hogy ez szerepel legfőbb vágyai között a kedves vezetőnek, de figyelmébe ajánlanánk egy régi igazságot: a remény a valóság tagadása.