A szokásos, vizuálorgábia csomagolt nemzeti giccparádét mutattunk a világnak a vizes vb megnyitója alkalmából. Volt történelmi ív, ezredéves ittlevés bizonygatása – csak épp az nem, amiről annyit beszélnek: önbizalom, magabiztosság.

Nem akarjuk a megnyitó művészi értékét elemezni: leginkább azért, mert aki látta, már kialakította róla a véleményét, másrészt nem célunk csatlakozni ahhoz, hogy mindenből, de tényleg mindenből politikai kérdést csinálunk. (Az ténylegesen a tobzódó téboly jele, ha már egy revüműsört is pártszimpátia alapján ítélnek meg a nézői.) Azon sem akarunk immár lamentálni, hogy vajon megérte-e a rá költött 3 és félmilliárdot, ellopták-e a felét, stb… Megvolt, letudtuk.

Inkább arról beszélnénk, amit hiányoltunk e két órás, nemzeti giccsparádéban.

Elképzelni sem tudjuk, mit értett meg mindebből az a néhány millió – vagy milliárd, mindegy, mit sugall a propaganda – külföldi, aki nézte a megnyitót. Az üzenete azonban – számunka – meglehetősen világos: ezer éve jelen vagyunk, nálunk több köze a vízhez aligha lehet európai nemzetnek. Nem biztos, hogy mi ezt tartottuk volna a legfontosabbnak kommunikálni, de az kétségtelen, hogy az üzenet – ellentétben a kormányzati kommunikációval – jelentős mennyiségű igazságot tartalmazott. Humort azonban nyomokban sem. Sem önreflexiót. Egy csöpp kikacsintást.

Semmit, ami azt üzente volna: vagyunk olyan erősek, önbizalomtól duzzadóak – mert van mire -, hogy némi öniróniát, viccet is belecsempésszünk a saját magunkról szőtt, idealizált képbe. Nem félünk kellő ütem- és arányérzékkel kicsit kigúnyolni magunkat. Mielőtt más teszi meg. Merünk nevetni néha saját botlásainkon. A humor is segít feloldani a görcseinket.

Nem, ehelyett pátoszt kaptunk és matyó öntudatot. Mint mindig. A kormány aktuális színétől függetlenül. A görcsös bizonygatását nemzeti nagyságunknak, ittlétünk történelmi jogalapjának. A kisebbségi komplexus legbiztosabb jele, kényszeresen bizonygatjuk nagyságunkat.

Pedig semmi szükség nem lenne erre – már ha a mindenkori vezetés és híveik valóban el is hinnék, amiket mondanak. Nincs semmi okunk a szégyenkezésre vagy arra, hogy azt bizonygassuk: nem vagyunk alacsonyabb rendű államalkotó nép bárkinél. Részben mert nem is vagyunk, másrészt mert senki nem tol ilyesmit az orrunk alá. Azonban mégis ettől rettegünk: hogy megkérdőjelezik létjogosultságunkat a Kárpát-medencében vagy Európában. Ugyanis mi előszeretettel tesszük ezt a környező nemzetekkel. Önmagunk tükörképétől rettegünk – végtelenül ostoba és szánalomra méltó módon.

Pedig így is lehet világra szóló eseményeket rendezni: