Van annak azért egy bája, hogy miközben a zsarnokság üli torát és Mészáros Lőrinc tegnap is megvett két vármegyét, sokezer jobbágyot és pár rádiót-újságot, az emberek heteket-hónapokat várnak egy orvosi vizsgálatra, mert nincs elég műszer, de a kis vezér még kisebb vasútja milliárdokból hosszabbodik, az ellenzék maradék erői, kemény munkával szétgyakják maradék magukat.

Elkerülném azt a csapdát, hogy akkor Molnár Zsolt, Botka László, netán Gyurcsány Ferenc vagy Juhász Péter vagy a Vasorrú Bába – mert nyilván mindegyik kitűnő szereplője a honi politikai életnek. Okosak, megfontoltak, és érdekeltek az ellenzéki győzelemben. Na ja.

Azért csak egy mesét, és egy tanulságosnak ható történetet felidéznék a T. uraknak és hölgyeknek. Bizony, a megfontolás végett. Nem mintha bíznék benne, hogy akkor mostantól a fejükre csapnak és másként lesz. De legalább én szóltam.

A mese a két kiskecskéről szól, akik egymással szemben próbáltak átkelni egy sebes patak fölött egy keskeny pallón. Amikor középpen találkoztak mindkettőnek kitűnő érvei voltak arról, miért a másiknak kellene visszatolatnia. Mind a kettőjüknek igaza volt, vagy csak egyiküknek, esetleg egyiküknek sem? Ki tudja? A lényeg, hogy igazságukkal vagy anélkül végülis együtt estek bele a patakba. A kicsit lejjebb röhögő farkasnak pedig csak annyi maradt, hogy kifogja őket és nagyon finom pörköltet főzött mindkettőjükből. Porhanyós, friss, ízes a húsa annak is akinek igaza volt és annak is, akinek nem. Jólesik hozzá farkas komának egy pofa sör és egy kis hagymás paradicsomsaláta. Ennyit az igazságunk értelméről

És akkor most egy másik történet a régmúltból.

Abból az időből, amikor Sólyom Lászlóból köztársasági elnök lett. Bár az akkori baloldali-liberális koalíciónak többsége volt, mégis ellenzékből sikerült a Fidesznek behoznia a jelöltjét.

Ehhez „csak” annyi kellett, hogy a két koalíciós párt – MSZP-SZDSZ – ne tudjon megegyezni. Csinos belvita támadt, szenvedélyekkel, érvekkel – a közönség meg csak kapkodta a fejét, hogy mi van.

Akkoriban – 2005-ben járunk – az MSZP-SZDSZ koalíció adta a többséget. A szocialisták hosszú vita után úgy jelölték Szili Katalin házelnököt köztársasági elnöknek, hogy tudták, a koalíciós társ SZDSZ nem kívánja őt megszavazni.

Ettől kezdve szimpla százas számkörben elvégzett egyszerű műveletről volt szó. A szocialistáknak egyedül nincs meg a többsége. Kétségtelen, akadtak próbálkozások, hogy majd a maradék MDF képviselői talán átszavaznak, vagy egy-két fideszest meg lehet „venni”. De hát mindez csak szófia beszéd volt.

A lényeg, hogy sem a szocialisták sem a szabaddemokraták nem engedtek. A maga módján – és ezért példaértékű ez a történet fafejűek – mind a két párt álláspontjában akadt valami elfogadható.

Az MSZP szerint, ők a nagy párt, joguk van jelölni, nehogy már a jóval kisebb SZDSZ diktáljon. Szép érvelés, pici hibája, hogy jelölni ugyan volt joguk, akár egy a kisebbik társ által el nem fogadott személyt is – de mire mentek vele megegyezés nélkül.

Az SZDSZ szerint, jó, jelöljenek a szocialisták, de ne Szilit, mert Szili alkalmatlan erre a feladatra. Ez is elfogadható érvelés, hiszen Szili Katalin későbbi politikai pályája, az, hogy az Orbán helyettese, a KDNP-s Semjén Zsolt hivatalában landolt egy kamu állásban havi majdnem egymillióért, jelzi, hogy az egykori szocialista politikus valószínűleg nem egy jellemóriás.

És?

Szili valóban nem lett köztársasági elnök, az akkori nagy többséggel rendelkező koalíció meg egy komoly vereséget volt kénytelen saját hülyesége, megegyezésre képtelensége miatt elkönyvelni, amikoris végül az akkori 386 fős parlamentben 185:181 arányban az ellenzéki Fidesz támogatta Sólyom Lászlót választották meg elnöknek.

Mindez persze csak egy tanulságos és jellemző példa arra, hogy a belső viták, a fúrások, a sajtó igénybevétele a „barátok” legyőzésére koalíción és sokszor párton belül is, mivel jár.

Pofára eséssel. Nem túl bonyolult összefüggés. És majdnem mindegy utána, hogy kinek volt igaza.

Ráadásul a politikusok már csak olyanok, hogy érdekeik szerint könnyen békülnek, irányt váltanak. A tegnapi ellenségből szükség esetén hamar nagy barát lehet. De a választók többsége közel sem ennyire rugalmas. S mindezek a belső viták éppen azokat bizonytalanítják el, akik amúgy elkötelezett szavazók lennének. De ki mellé álljanak, kinek adjanak igazat? És különben is, a nem hülye, mondjuk a szocialista párttal rokonszenvező potenciális szavazó pontosan felméri, hogy ezek a gyakran nemtelen, a kívülálló számára értelmetlen viták hová vezetnek.

És valószínűleg legyint egyet és magában dühöng tovább. Persze még sokfelé ágazhat ez a történet. De hogy nagyobb kedvvel, és már jobb híján sem szavaz ezekre, aki ad magára, az sajnos egyre valószínűbb.