- Szlovákia a mag-Európát célozza meg, mert a visegrádi pampogóktól nem sok hasznot remél.
- Orbán senkit sem akar felértékelni az ellenzéki vezetők közül, ezért Sorosból kreál ősellenséget magának.
- Merkel egyelőre türelmes a menedékkérőket elutasító államokkal szemben.
A szlovák kormányfő megerősítette, hogy szerinte országa helye a mag-Európában van, nem pedig az euroszkeptikus Visegrádi-csoportban. Fico úgy fogalmazott, azt szeretné elérni, hogy Szlovákia a németek és franciák vezette belső körhöz legyen közel. A tudósítás emlékeztet arra, hogy Merkel és Macron májusban úgy döntött: tervek dolgoz ki az integráció elmélyítésére – éppen akkor, amikor Brüsszel elmarasztalta Magyarországot és Lengyelországot a sajtószabadság és liberális demokrácia megsértéséért. A szlovák vezető ugyan most azt hangoztatta, hogy nagyon is fontos számára a regionális együttműködés, ám Pozsony alapvető érdekei az unióhoz fűződnek.
Elemzők logikusnak tartják az álláspontot, amely a Brexit és a francia elnök megválasztása után fordult kedvezőre az EU iránt, mivel a szlovák gazdaság kicsi, és meghatározó benne a többi tagországba irányuló autó- és elektronikai kivitel. A new yorki Teneo Intelligence elemző intézet egyik szakértője úgy értékelte, hogy Fico véleménye gyakorlatias, és az ország miatt bölcsen teszi, ha ragaszkodik a mag-Európához. Annál is inkább, mivel a V4-ekhez Orbán és Kaczynski nacionalista gondolkodásmódját társítja a világ. Márpedig éppen ilyen okokból a szerveződés csak korlátozottan jelent értékes Szlovákia számára.
FAZ
Mindenki egymaga és mindenki Orbán ellen. Így jellemzi egész oldalas beszámolójában a magyar politikai helyzetet a német újság. Merthogy az ellenzék megosztott, a miniszterelnök viszont maga keresi ki, hogy kivel akar megvívni a választáson. Pozíciója kedvező, mert két olyan pólus van körülötte, amelyet nem lehet egymással összeegyeztetni. A baloldalon nyüzsögnek, az ilyen-olyan színezetű pártok, a másik térfélen a Jobbik található, amelyről még nem lehet tudni, komolyan gondolja-e, hogy a szélsőjobbról középre tart. De a kettőben az mindenképpen közös, hogy szinte érzelmi alapon utasítják el Orbánt. Botka László azt mondja, a kisebb tömörülések megint a 2014-es forgatókönyvből dolgoznak, azaz kéretik magukat, hogy a végén a lehető legmagasabb árat követeljék az összefogásért. Csak éppen ezt az emberek rosszul élik meg, mert úgy látszik, mintha a politika csakis önmagával foglalkozna.
A Fidesz újdonsült riválisai közé tartozik a Momentum, amelynek vezetői azt mondják, a hatalom azért gyanúsítja őket a Sorostól kapott támogatással, mert folyton ellenségképet gyárt. Megosztja a társadalmat, ám ez veszélyes, ugyanakkor gusztustalan. Azt is tagadják viszont, hogy még inkább szétzilálnák az ellenzéket, mert ők a bizonytalanok, a politikai árvák közül igyekeznek híveket toborozni. Meg a kiábrándult Fidesz-szavazókból és a Jobbik korábbi híveiből. Az ellenzéki pártok óvakodnak attól, hogy kapcsolatba kerüljenek Vonáékkal, legalábbis hivatalosan. Ám már több pótválasztáson megtörtént, akár egyeztetve, akár nem, hogy nem versengtek egymással, így azután alulmaradt a Fidesz-jelölt. A baloldalon viszont Gyurcsány Ferenc gátolja az erők egyesítését. A tudósító azt tapasztalta, hogy a DK elnökének van kisugárzása. A politikus azt magyarázta, hogy nem hisz a közvélemény kutatásoknak, a kormánypárt már kisebbségbe került. A győzelem persze csak a baloldal közös erőfeszítésével lehetséges, ám Gyurcsány tudja, hogy ez ügyben ő maga nagy bökkenőt jelent, de nem kíván a háttérbe húzódni. Azzal is tisztában van azonban, hogy belőle már nem lesz kormányfő.
Az újságíró azzal fejezi be a helyzetképet, hogy az ellenzék állapota magyarázza, miért folytat ennyire heves kampányt a hatalom Soros ellen. Orbán sikerreceptje a küzdelem. Ahhoz azonban egyenértékű ellenfél kell, ilyet azonban nem találni a másik oldalon. És a miniszterelnök senkinek sem teszi meg azt a szívességet, hogy fő riválisnak nevezze ki. Így azután marad Soros, mint minden lehetséges rossz oka.
Angela Merkel nem ért egyet fő választási ellenfele követelésével, hogy az uniós támogatások megvonásával büntessék meg azokat a tagállamokat, amelyek nem hajlandók menekülteket befogadni, így a magyar és a lengyel kormányt. Előzőleg Martin Schulz azt szorgalmazta, hogy az infrastruktúra, illetve a mezőgazdaság fejlesztésére szánt pénzek kifizetését attól tegyék függővé, mennyire hajlandóak menedékkérőket átvenni az érintett országok. A szociáldemokrata politikus úgy látja, hogy a vonakodó tagokat kényszeríteni kell a kvótadöntés végrehajtására, mert csak így lehet enyhíteni a görögökre és az olaszokra nehezedő nyomáson. Ám a kancellár úgy reagált, hogy nem lehet váltságdíjat fizettetni. Egyértelművé tette, hogy a szankciók helyett a tárgyalások híve, bár azt sajnálatosnak tartja, hogy nincs egyetértés a kvótakérdésben. A politikus egyébként ebben a kérdésben szemben áll saját belügyminisztere nézetével is.
A konzervatív lap a kelet-európai országok védelmére kel migránsügyben. Azt írja, hogy Brüsszel földesúr módjára bánik az érintett tagokkal, igazságtalan, amikor minden országban menedékkérőket akar telepíteni, a törekvés kontraproduktív, a szervezet ráadásul kétféle mércével mér. Úgy avatkozik bele a belügyekben, hogy az az egykori Varsói Szerződésre emlékeztet. A kelet-európaiak jelenleg nem népszerűek az EU-ban. Lehetne mondani, hogy módszeresen szétrombolják a közös álláspontot és meg akarják osztani a közösséget. Az olyanok, mint Orbán és Kaczynski nacionalista alapokon keresztezik a többiek terveit és nem fogadják el a migránsok beköltöztetését. Ezen felül a maguk képére igyekeznek átalakítani a jogállamot. A kérdés az, hogy mindezt még össze lehet-e egyeztetni az európai értékekkel? A válasz az, hogy nyilvánvalóan igen, mert még egyetlen szerződésszegési eljárás sem vezetett eredményre Magyarország és Lengyelország ellen. Emellett utóbbiaknak jó okuk van arra, hogy távol tartsák a migránsokat. De a bevándorlók nem is szeretnének maradni.
A magyarok, lengyelek, szlovákok, bolgárok ostorozásában benne van a kulturális lenézés. Hogy merik ezek az országok még csak gondolni is, hogy ne tekintsék gazdagodásnak az iszlámot, vagy a menekülteket, amikor ennyi pénzt kapnak a közös kasszából?! Keleten viszont a nemzetből és a határokból indulnak ki. Az EU-nak ügyelnie kell arra, hogy ne legyen épp olyan arrogáns a kisebb, szegényebb tagállamokkal szemben, mint annak idején a Varsói Szerződés volt. Továbbá a kerítésépítő Orbánt messze nem szeretik annyira Brüsszelben, mint a spanyol miniszterelnököt, aki pedig hatalmas fémakadályokkal zárja le a marokkói határt és jóformán egyetlen menedékkérelmet sem ismer el. Macron sem enged be menekülteket Olaszország felől. Szóval nincs itt kettős mérce? Láthatólag bizonyos nyugati politikusok nyugodtan megengedhetik maguknak azt, ami a vadkeleti páriáknak meg van tiltva. És akkor még mindig ott a kérdés, hogy mennyire legitim módok kerültek tisztségükbe az európai vezetők? Velük szemben Orbánt és Kaczynskit igencsak demokratikusan választották meg. A lényeg mindazonáltal az, hogy a kelet-európaiak cseppet sem barbárok. Ám csak néhány év múlva derül ki, hogy az itteni emberek elmaradottak, vagy netán bizonyos dolgokban éppenséggel a nyugat előtt járnak.
A vendégkommentár szerint bár megdöbbentő, mégsem kedvezőtlen, hogy ilyen gyorsan zajlanak a személycserék a Fehér Ház stábjának legfelső szintjén, mert az az amerikai demokrácia rugalmasságát bizonyítja. A szerzők, egy bevándorlókkal foglalkozó segélyszervezet vezetője, valamint egy politológia professzor, hangsúlyozzák, hogy az eltökélt civil társadalom, az erős sajtó és a jórészt egységes ellenzéki párt olyan hatást fejt ki, mintha kuktában főznék az egyébként káosszal küszködő elnöki apparátust, miközben a republikánusok igencsak megosztottak. Persze sokat számít, hogy Trump gondolkodása zűrzavaros, a politikus teljesen alkalmatlan posztjára, de a belső bajok mindig akkor robbannak ki, amikor a csapat nagy nyomás alá kerül kívülről.
Gyengébb demokráciákban az erős ember a törvényhozási többségre építve már lerohanta volna az intézményeket. Erdogan, Putyin, Chávez és Orbán ellenőrzésük alá vonták a parlamentet, és nem volt gondjuk akkor sem, amikor az egyéb politikai intézmények önállóságát számolták fel. Megindult a demokrácia visszafejlődése. Amerikában viszont az elnöki adminisztráció vallott kudarcot. És nincs miért azt gondolni, hogy a nyomás enyhülni fog, ami a demokratikus értékek súlyát bizonyítja. Ám mivel Trump sorra sül fel elképzeléseivel, továbbra is támadja vetélytársait, sőt szövetségeseit. Ily módon további lemondásokra, elbocsátásokra kell számítani. Ez azonban káoszt és széteső politikát eredményez, ami csak még jobban felbátorítja az ellenzéket és a civileket. A hatalom részéről is nagy a nyomás, de e pillanatban úgy tűnik, hogy az első repedések a Fehér Házban jelentkeznek.