Kiszivárgott hírek szerint az idén újra van esélyünk rá, hogy Kertész Imre után egy másik magyar író is Nobel-díjban részesüljön. Az Igazi Magyar Írók Igazi Szövetsége ugyanis az augusztus 20-i rendkívül jól sikerült tüzijáték után úgy döntött, hogy B. Zs. közkedvelt magyar írót, az Igazi Mélymagyar Íróakadémia jeles tagját jelöli erre a nemzetközi megtiszteltetésre.
Indoklásukban aláhúzták a szerző nyelvújító vénazsenijét, a végzetesen megosztott nemzet lelkének újraegyesítését, mély humanizmusát, valamint magyar fajtársai iránt érzett végtelen sámántálentumát.
Formabontó módon azonban ezúttal mellőzték a szerző világnyelveken kiadott opuszainak mellékelését, ehelyett Szűz Máriáról küldtek el Stockholmba egy korabeli árvalányhajas fotót, valami egy Kerényi Imre és Fekete György által saját kezűleg szignált, aranysújtásos albumot, amelyben Makovecz Imre összes stadionjait örökítették meg, dr. Kucsera Tamás Gergely saját verseivel illusztrálva. A csomagba, puszta megszokásból, néhány aranytömböt és kisebb drágaköveket is elhelyeztek „A tisztelt Nobel-díj-bizottság tagjainak és feleségeiknek” feliratú vizitkártya kíséretében, mindezt ékes norvég nyelven, mert valaki azt mondta nekik, hogy ezt így szokás.
Volt is nagy öröm a Svéd Királyi Akadémián, csak a díszes könyv nem kellett senkinek. Mindegy, a kötelesség az kötelesség, és arrafelé még a lovagiasság sem veszett ki nyomtalanul az idősödő tagok lelkéből, így aztán kiszignálták az opuszt egy titkárra, hogy olvassa el és véleményezze ő, ha már önéletrajzában felelőtlenül eldicsekedett vele, hogy folyékonyan beszél malájul, szuahéliül és kicsiny-katanga nyelven. Eddig ennek úgysem bírták semmi hasznát venni, hát akkor talán most.
Ezzel el is telt néhány hét, majd a látványos kecskeszakállt viselő decens akadémikusok komoly pofával összeültek, hogy elfogyasszák rituális, tizenkét fogásos vacsorájukat, mely közben szigorúan tilos irodalmi témákat szóbahozni, legfeljebb a hétvégi angol bajnokság legszebb góljairól, illetve Neymar három Nobel-díjjal egyenlő havi fizetéséről cseréltek tudálékosan eszmét.
Hanem vacsora után, a kandalló mellett, amikor konyakot szopogatva szivarozgattak, bizony szóba kerültek az esélyes irodalmi alkotások, szerzők, pályaművek, etcetera. Ezúttal több mint három idősödő irodalomtudós is ébren maradt, ami új rekord a Nobel-díjak immár száztizenhat éves történetében, és érdeklődő arccal fordultak az ifjú titkár felé, aki a vacsora alatt az otthonról magával hozott sonkás szendvicsét eszegette a hall egyik félreeső sarkában, kóla lájttal leöblítette, ám most az inas nagykegyesen bekísérte az éltes, és persze érdemdús döntnökök színe elé.
Csakhogy a titkárnak nehéz hete volt. Egyrészt végleg összeveszett a szuahéli-tanárával, ugyanis egy kiejtési módozaton annyira összekaptak, hogy még egy óriási pofon is elcsattant, másrészt pedig az anyósát kellett fogorvoshoz kísérnie, miközben persze a karate-edzéseit sem hanyagolhatta el, legalábbis nem következmények nélkül, amelyekbe bele sem mert gondolni. Így aztán, szó ami szó, nemigen volt alkalma belenézni a Kerényi-féle díszkönyvbe, amelyet a fia különbenis csúnyán összefirkált, lévén mindössze hatéves, ám máris igen aktív a képzőművészetek terén.
Ennyit a fjordokról.
Viszont a titkári állás elég jól fizet, meg hát ott van a három idegennyelv-pótlék is, beleértve a kicsiny-katangát is, ami, bár ezt a Svéd Királyi Akadémia bérszámfejtő részlegén sem tudta senki, nem is idegen nyelv, hanem egy holland alsónemű-gyár postaládákba terített szlogenjének egy sora, de hát az ember nem válogathat eszközökben, ha nagy a család.
Szóval a tikár néha-néha a jegyzeteibe pillantva komoran az egekbe magasztalta B. Zs.-nek a magyar mélyakadémia által találomra beterjesztett művét, nem mulasztva el aláhúzni a hazájában rendkívül népszerű szerző nyelvújító főzsenijét, valamint a legkülönfélébb oldalak és népcsoportok iránti mély tolerancia-hányadosát, és mindemellett…
Na, ebben a pillanatban felébredt az érdemdús királyi akadémiai bizottság főelnöke, és zavarában közbeszúrta: úgy van, úgy van, nagyon helyes. És mielőtt ismét elbóbiskolt volna a simogatón duruzsoló fahasábok villódzó fényénél, a távoli ország előtte ismeretlen szerzőjére emelte konyakospoharát, mint azt tavaly tette Bob Dylanre is, akiről akkor még úgy hitte, hogy ír népitáncos, de miért ne nyerhetnének azok is irodalmi Nobel-díjat, ha egyszer a király úgysem olvas, csak svéd krimiket, hát kinek fog az fájni.
Most már csak azért kell drukkolni – miközben osztatlanul elfog minket a nemzeti irigybüszkeség –, nehogy valaki felolvassa majd a díszgálán dr. Kucsera Tamás Gerely nemes veretű verseit, amelyeket Makovecz Imre posztumusz stadiontervei ihlettek, sajnos.
Ami pedig Gorcsev Ivánt illeti, ő már dacosan úgy döntött, hogy ebből az alkalomból visszaadja a nehezen megszerzett Nobel-díját, csak egyelőre nem találja sehol, biztosan elkeveredett valahol ebben a nagy kuplerájban.