Értelmetlen zagyvaság vagy igazi mestermű a Twin Peaks új évada?

Értelmetlen zagyvaság vagy igazi mestermű a Twin Peaks új évada?

twin-peaks.jpg

Most, hogy véget ért és leülepedett az új évad, beszélnünk kell a Twin Peaksről. Értelmetlen zagyvaság vagy igazi mestermű? A harmadik évada után a legtöbb kritikus elköteleződik az egyik vélemény mellett. Nekem azonban vegyes érzéseim vannak a 25 év utáni folytatással kapcsolatban, és szerintem nem vagyok ezzel egyedül.

Nagy várakozással ültem le az új Twin Peaks elé. Arra számítottam, hogy választ kapok azokra a kérdésekre, amiket az első két évad, a film és a könyv nyitva hagyott: megtudom, hogy alakult kedvenc csetlő-botló szereplőim sorsa. De nagyon nagyon nem ezt kaptuk.

Már az első rész után zavartan meredtem a futó betűkre, de tudomásul vettem, hogy ez az évad is olyan elvont lesz, mint a második évad utolsó részei, vagy a film. Hát oké, nem baj, majd csak kibogozzák, előbb-utóbb összeáll a kép – gondoltam én naivan. Persze nem ez történt, hanem csak még kuszább és ötletszerűbb lett az egész. Nem tetszett, és ahogy haladt előre a sorozat, egyre kevésbé tetszett. Nem akartam véleményt formálni addig, amíg végig nem nézem, de az volt a benyomásom, hogy 

25 év elteltével Twin Peaks egész lakossága és maga David Lynch is valamiféle súlyos időskori demenciával küzd.

Mert hát összegezve miről is szólt az új évad?

Cooper ügynök 25 év után kiszabadul a Fekete Barlangból, ám szelleme csapdába esik a szinte agyhalott Dougie Jones testében. Eközben a BOB által megszállt hasonmása koordinátákat keres, és megöl mindenkit, aki az útjába kerül. Cooper FBI-os kollégái és a Twin Peaks-i seriffhivatal dolgozói pedig próbálják kibogozni a furcsa eseményeket. Végül Cooper – visszatérve az agyhalott állapotból – leszámol ellenfelével, majd megpróbálja Laura Palmert visszahozni a halálból/másik világból téren és időn keresztül – nem sok sikerrel.

Mindössze nagyjából ennyi az az esemény, ami történetként összefoglalható.

A fő szál mellett felbukkannak a régi szereplők is, de amolyan tessék-lássék módon, és inkább csak sejtjük, mint tudjuk, mi történt velük az elmúlt évtizedek alatt. Ezen kívül pedig látunk jeleneteket olyan szereplőkről, akik se előtte, se utána nem bukkannak fel újra. Ám nem is ezek a legérthetetlenebb jelenetek. Percekig nézet velünk Lynch  – mindenféle ok-okozati összefüggés nélkül – atombomba robbanást, bolyongást a vörös kárpitok között, autóból suhanó éjszakai országutat, és ez tényleg csak néhány példa a 18 részből, amiket egyébként főleg ilyen jelenetek tesznek ki.

A 16. rész végén Cooper végre magához tért, és Lynch hagyta, hogy egy pillanatig azt higgyem, megkaphatom a 25 évvel korábbi Twin Peaks-élményt legalább az utolsó részekre. De nem. Az utolsó duplarész nem hogy magyarázatot adott volna a sorozat eseményeire, inkább még több értetlenséget és kérdőjelet hagyott maga után.

Miután lement a főcím, és magamhoz tértem, leültem a net elé, és elolvastam három olyan kritikát, ami nem úgy kezdődött, hogy “szar volt a Twin Peaks új évada”. Meg akartam érteni.

A nálam okosabb, filmművészeti műveltséggel megáldott kritikusok egyöntetű véleménye, hogy Lynch mesterművet alkotott. Ahogy a maga korában a Twin Peaks első-, úgy most a harmadik évad is olyan elemeket hozott, ami egyszerűen eddig még nem létezett a televíziózás történetében. Jelenetről jelenetre ugrál a műfajok között: komédia, ponyva, természetfeletti horrorral, szappanopera és koncertfilm egyszerre. (Utólag visszagondolva erre már Mark Frost könyve is megpróbált felkészíteni). Ám az új sorozat egyáltalán nem törekedett arra, hogy logikus legyen, vagy bármit is megértessen.

A Twin Peaks új évadát nem úgy kell néznünk, mint egy történetet, hanem úgy, mint egy kiállítást: képeket látunk, amik nem magyaráznak, hanem gondolkodásra késztetnek bennünket.

Ebből a nézőpontból belegondolva a Twin Peaks valóban emlékezetes sorozat, hiszen akármennyire is vontatottnak és öncélúnak tűnt az atombomba-robbanás, a másik világban ide-oda totyogó fekete-fehér flapper hölgy, vagy a szem nélküli nő kuruttyolása, határozottan beleégtek az agyamba. Olvastam érdekes belemagyarázásokról is (van egy olyan értelmezés, amely szerint Cooper és Diane az utolsó részben átszökik Twin Peaks álomvilágából a mi valóságos világunkba). A szintén indokolatlan epizódvégi Roadhouse-os koncerteknek köszönhetően pedig új kedvenc együttesem lett.

Ezzel együtt azonban úgy gondolom, hogy a Twin Peaks új évada nem való mindenkinek, ahogy a Ludwig Múzeum kortárs kiállításai sem.

Őszintén szólva én sem vagyok oda a kortárs művészetért, és bár tagadhatatlanul különleges lett az új évad, elégedettebb lennék, ha egy átlagos folytatást kaptunk volna. Lehet, hogy Lynch zseni, de az átlag tévéző még nem érett meg a remekművére. Nincs ezzel semmi gond. 

Facebook Comments