– A Vérömleny utca 3. alatt nézte már? – kérdi ártatlan ábrázattal Tibor, a házmester, aki a lépcsőház és a pincelejárat takarításán kívül mindent tud, vagyis majdnem mindent, mert arról fogalma sincs, hogy miért nem működik a lift, ezen a héten már a harmadszor.

– Vérömleny három, vérömleny három – ismételgetem gépiesen, s érzem, hogy nem nagyon hiszek neki. Honnan tudná Tibor, hogy hová telepítették a kerületben az ingyenes maszek CT-t, ami nem népi vívmány, de még csak nem is az állami egészségügy irántunk való aggodalmának tárgyi leképeződése, hanem egy maszek jótét lélek önzetlen adománya a kerületi lakosoknak, remélem, nem Soros áskálódik megint.

Lépteimet tehát a híres Vérömleny utca felé igazgatom, oda is érek határos időn belül, bár ki tudja, hol a határ.

– Jónapot kívánok – kertelek aztán, hátha megrebben a portásnéni szeme, de persze nem.

– CT-ügyben jöttem.

– Azt nem tette jól, kedvesem – mondja ő, s látom is rajta a mélységes szemrehányást, meg talán némi kis undort is, ami a rosszul értesült kuncsaftoknak kijár.

– A CT nem működik – közli még lakonikusan, mint valami ósdi hírt, aminek már a cáfolatát is elfelejtette mindenki. – A CT rossz, ezt tessék tudomásul venni.

Éppen tudomásul készülök venni ezt a lesújtó hírt, s alkalmazkodván az új peremfeltételekhez, távozni készülök, búcsút inteni, amikor látom, hogy a fiókjában matat.

– Várjon csak, fiatalúr – szólamlik fel a boszorka. – Azért lenne itt valami magának: bőrnyálkészítés, pénzjegynyomda, hasogató. Na látja, ezek máma nyitva tartanak.

– De engem CT-re küldtek – szabadkozom, bár egy röpke szó azért bekúszott valahogy a tudatalattimba.

– Pénzjegynyomda? Hát ott mit lehet kapni?

– Ej, fiatalember, ne adja itt nekem az értetlent. Hát ahogy mondtam is, pénzjegyet.

– Ja – mondom, – pénzjegyre, arra mindig szükségem szokott lenni.

– Na látja. Harmadik emelet három – mondja győzedelmesen, s még futólag int a lépcsőház felé, de a feje már mélyen belelóg valami hetvenes évekből kikukázott rejtvényújságba, távol jár már innen.

Felcaplatok a harmadik emeletre, nem túl nagy meggyőződéssel, de végül is ráérek, hiszen a CT halott, kimúlt, hirtelen felszabadult a délutánom.

Fehér vagyok, mint a fal, izzadok, lihegek, alig látom a kikent-kifent titkárnőt a hármas számú ajtó túloldalán. A háttérben gépek kattognak, festékszag, nyüzsi.

– Jónapot kívánok – lihegem, szemem előtt csillagok. – Pénzjegy izé…

– Jó helyen tetszik járni – édeleg a három kiló liszt alól a bébi. – Mennyi pénzjegyet tetszik akarni?

Na ez jó kérdés, világéletemben sok papírpénzre vágytam, különféle valutákban és címletekben, de így konkrétan még sosem fogalmaztam meg, hogy mennyire.

– Hát, kéne egy pár – mondom. – Milyen címletek lennének?

– Van ezres, kétezres, öt- és tízezres, de tudunk nyomni húszezrest is – készségeskedik.

– A húszezres, az jó lenne – mondom. – Mennyibe kerül?

Előhúz a fiókból valami ormótlan, ízléstelen listaszerűséges, arról böngészi: – Húszezres, húszezres, az annyi mint 168 forint plusz áfa, vagyis 213 forint. Mennyi tetszik?

– Hát kettőt most rögtön el tudnék vinni, aztán lehet, hogy még délután visszajövök – mondom, miután kicsit belenéztem a zsebembe.

– Az 426 forint lesz. Készpénzben vagy kártyával?

– Most momentán készpénzen van – mondom. – De nem fizethetnék rögtön az egyik húszezressel?

A kiscsaj rám néz, mint aki azt mondja: nézze uracskám, nem most jöttem ám a hathúszassal a falvédőről, tessék szíves lenni korábban felkelni, ha engem megpróbál behúzni a csőbe, én már hetek óta a pénzjegynyomdába dolgozok, de előtte is cipőboltban voltam. Mondani azonban csak annyit mond, lakonikusan:

– Nem.

Tardos János