Büdös párizsi, havi egy csomag kintről, 3 négyzetméternyi hely sem jut egy főre. A magyar börtönviszonyok embertelenek és feleslegesen megalázóak. Riport bentről.
Soha nem volt népszerű a rabok jogaival foglalkozni Magyarországon. Még a higgadtabbak ingerküszöbét sem nagyon érte el, hogy a börtönben bántalmazások történnek és folyamatos a megaláztatás, hogy romlott a kaja, hogy az orvoshoz jutás lassú és hogy beszélő havonta csak egyszer van. Általános vélekedés, hogy “nem kell bekerülni”, de aki mégis így jár, az nem érdemel figyelmet, és ne is panaszkodjon, mert ilyen a börtön.
De milyen is? Mi zajlik ma Magyarországon a börtönökben? És kinek lesz ez jó? És voltaképpen mi is lenne a célja az egésznek?
1990-től a szabadságvesztés, majd a tényleges életfogytig (mondjuk ki: halálig) tartó szabadságvesztés a legszigorúbb büntetés Magyarországon. A büntetési formák bevezetése, használata kapcsán nem lehet megfeledkezni egy nép habitusáról. A halálig tartó elzárás bevezetése nem magától értetődő folyománya a halálbüntetés eltörlésének, nálunk azonban igény volt rá. Magyarországon általános volt a ‘90-es években az a vélekedés, hogy enyhék az ítéletek, illetve nem jó dolog az, ha többszörös visszaeső, erőszakos bűnelkövetőket visszaengedünk a társadalomba. A tényleges életfogyt elszenvedője soha nem fog kijönni a börtönből, és ha kezelhetetlenné válna, mert nincs vesztenivalója, akkor legrosszabb esetben össze lehet rugdosni, vagy le lehet depózni. Az előző mondatokból két szót vigyünk tovább, a kijönni-t és a vesztenivaló-t.
A több mint 18 ezer fogvatartott közt elenyésző azok száma, akik tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést kapnak. Tehát mintegy 18 ezer ember ítélete egyszer le fog telni. Azt kell felfogni, hogy ezek az emberek egyszer kijönnek a börtönből, mellénk állnak a villamoson, és nagyon nem mindegy, hogy akkor ők milyen állapotban lesznek. Állapot. Mert mit tesz a börtön az emberrel?
Egy fogvatartottra 3 m2 se esik, az ablakon nem lehet kinézni
A börtön minden érzékszervre hat egyszerre. Cigaretta és vöröshagyma szag terjeng a szellőzetlen csarnokban. Ez a szag benne marad a hajban és a ruhában, de csak az veszi észre, aki a nap végén hazamegy. Visszhangoznak a csörrenések és a csapódások. Zár, rács, kulcs. Nem autó, lift vagy villamos. Ezek soha. Nem tudjuk bent, hogy esik-e vagy sem. A nap fénye alig látható (a hője persze érezhető), a levegő tisztasága alig jön át a szita-sűrűségű rácsozaton. Egy cella ablakán nem lehet csak úgy kinézni, gyakran magasan van és három rétegű: belülről rács, aztán üveg, aztán sűrű vasháló, hogy ne lehessen kidobni se tárgyakat. Ha nem lehet kinyitni, akkor nem lehet. Ha nyáron nem kap a zárka sötétítőt, akkor 40 fok van a helyiségben. Nem látjuk, hogy van-e még levél a fákon. Mindez nem szentimentalizmus. Érzékelésről beszélek, amely a világgal kapcsolná össze az embert, és amely ha hiányos, akkor az időérzék, az alvási ritmus esik szét. A bizonytalanságot növelik ezek a jelenségek.
A börtönök zsúfoltak, egy fogvatartottra 3 négyzetméternek és 6 légköbméternek kellene esnie.
Nem esik.
És ha esne? Akkor is 3-4 ember 10-12 négyzetméteren együtt él. Az egyik eszik, a másik székletet ürít egy függöny mögött (igen, van olyan börtön, ahol van ajtó). Az egyik olvasna, a másik tv-t nézne. Három aludna, egy horkol. Nem most horkol, mert megfázott, hanem mindig horkol. Figyelem, évekről beszélünk!
Aki sokat pofázik, átkerül a kannibál zárkába, ott majd lehiggad. A kannibál zárkában olyan erőszakos fogvatartottak vannak, akiket felhasznál a börtön egy-egy elítélt megtörésére, úgy, hogy szemet hunynak annak bántalmazása fölött. Az alacsony létszámú állomány kooperál a fogvatartottakkal a rend fenntartása érdekében. Egyszer egy smasszer azt mondta nekem, hogy az egyik legfontosabb kooperáció, az a ki nem mondott megállapodás, hogy a magyar elítéltek nem szerveznek lázadást. Ha szerveznének, ki is jönnének a börtönből – mondta. Elég lett volna szintenként egy-két smasszert ártalmatlanítania a százötven rabnak, és bejutnak a központi irányító helyiségbe, ahol már minden gomb mellé oda van ragasztva, hogy melyik emeletet és ajtót nyitja. Lám, micsoda biztonsági szabály.
A biztonság a börtön alfája és omegája. Teljes alakban így használjuk: a fogvatartás biztonsága. Ennek a szent fogalomnak bármi alárendelhető. Ki mondja azt, hogy a tiltott tárgyak véletlenszerű keresése egy zárkában (szaknyelven: a “hippis”) megkérdőjelezhető feladat? Senki. Hogy közben se képkeret, se virágföld, se kisrádió nem maradt egyben, azt csak egy hiteltelen rab állítja. Véletlen volt, nem kellett volna ellenállást tanúsítani. Hogy a hippis valójában a zárkalakók személyes terének lerombolására tett törekvés, ilyen formán a megtörés eszköze, bizonyíthatatlan.
A hozzátartozói csomagok – havi 1 tisztasági és 1 élelmiszer- a BV kiadásait csökkentik és hozzájárulnak ahhoz, hogy a megfelelő mennyiségű étel és tisztálkodószer, fehérnemű rendelkezésre álljon. Mert egyébként nem áll rendelkezésre egyik sem.
A néhányszáz forintos napi keretből nem lehet felnőtt embereket éveken át táplálni fogyás és megbetegedés nélkül.
Lehet, hogy büdös a párizsi? Sokszor. Ki kell egészíteni a benti élelmet. És ez csak a praktikus szempont. Mert a csomag és annak tartalma egy darab figyelem is. Kapcsolat a család és a fogvatartott között. Azt üzeni, hogy emlékszem még rád, törődöm veled és tudom, hogy mit szeretsz. Gyenge elítéltek számára a csomag a testi épségért fizetett természetbeli juttatás lehet. Mert mit tesz az a tagbaszakadt, akinek senkije és semmije? Sanyargatja a csicska gyereket. Senkije.
Három év után jelentősen erodálódnak a fogvatartottak kinti kapcsolatai. A barátok addigra rég eltűnnek, marad a család, de az is rohamosan távolodik. A fogvatartott kimarad a család problémáiból, döntéseiből. Egy pont után nem érti, hogy mi is van otthon, és ő maga is annyira beszorul a benti élet ingerei közé, hogy nem lesz miről beszélgetni a hozzátartozókkal. Végzetes állapotról beszélünk. Az ítélet egyszer ugyanis lejár. És akkor jön az ijesztő szabadulás. Kétszer van szükség erős családra, a bekerüléskor és a szabaduláskor. Hol tud aludni, mit tud enni, milyen ruhában fog járni a frissen szabadult? Ezek nem evidens dolgok, főleg egy hosszú ítélet után. Ismertem olyan hosszú ítéletet töltő embert (20 év, két ítéletből, kétrendbeli emberölésért), aki orvosi felügyelet mellett kezdhetett hazajárni havonta, mert a környezetváltozással járó sokkot nem bírta a szervezete.
A börtönre rá lehet szokni. Az ember nemcsak az önbecsülését veszti el, hanem az önállóságát is. Ha nem akkor kel és fekszik, amikor akar, nem azt eszi, amit kér és amiért megdolgozik, ha büntetik az önálló megnyilvánulásait, akkor infantilizálódik. Tíz évnél hosszabb ítéletek fölött ez már jól megfigyelhető. A szabadulók érzik ezt, és ha egyedül vannak a félelmeikkel, akkor nagy stressz a szabadulás. Az az ember, aki hozzászokott az intézményben éléshez és fél a felelős, önálló, szabad élettől, az többé nem fog félni a visszaeséstől. Ezt az állapotot nem volna szabad elérnie egyetlen fogvatartottnak sem, ez a társadalom számára is veszélyes. Márpedig a visszaesők ma többen vannak a börtönben, mint az elsőbűntényesek.
Ha tehát semmit nem teszünk a fogvatartottak szabadulásának előkészítéséért, és hagyjuk, hogy a börtönélet erodáljon, amit csak lehet, kapcsolatokat, önértékelést, egészséget és idegrendszert, akkor olyan emberek fognak rászabadulni a társadalomra, akik azt fogják érezni, hogy túlbüntették őket, haragot fognak érezni az őket ért igazságtalanság miatt és élő kapcsolatok híján semmi kötödésük nem lesz a szabad világhoz. Nem lesz vesztenivalójuk, könnyebben válnak ismét bűnelkövetővé.
Amikor börtönpártfogó voltam, akkor a bv-s kollégáimmal egyetértettünk abban, hogy mire volna szükség a biztonságon felül:
- több külső kapcsolatra (munka, csoportos eltávozások, egyéni eltávozások, otthon töltött hétvégék),
- több beszélőre a havi egyszer egy óránál,
- a telefonálási idő drasztikus emelésére,
- a szükségtelen megalázások gyakorlatának elhagyására,
- több és jobb minőségű élelemre, akár csomagban beküldve,
- több munkahelyre,
- a legelesettebbek számára pedig pártfogói szállásra, készpénz segélyre.
Lesz ez még rosszabb is:
2017-ben augusztusában a magyar kormány, formálisan persze a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka felmondta az együttműkődést a börtönökben tevékenykedő civil szervezetekkel, köztük a Magyar Helsinki Bizottsággal, amely 18 éven keresztül monitorozta a fogvatartottak jogainak érvényesülését. Egy olyan totális intézmény esetében, mint a börtön, szükség van a túlkapások kiszűrésére, és ez főleg a rendszeren kívüli szereplőktől várható el, nem magától a börtöntől.
Az együttműkődést azonban lezárta a BVOP azzal, hogy a megoldandó problémák, amelyek miatt ez a program működött, már nem léteznek.
Ezzel párhuzamosan beindult egy központi irányítású ámokfutás. Az intézkedések egy része már megvalósult, egy másik része januártól lép életbe. A törvénymódosítás tervezet a parlament előtt van.
Már ebben az évben elterjedt a plexi üvegen keresztül megtartott beszélő. Kezdetben megtiltották a fogvatartottaknak, hogy bármilyen testi kontaktusba kerüljenek a hozzátartozóikkal. Van olyan család, amelyik úgy döntött, hogy nem viszi a gyerekeket a beszélőre, mert nem lehet elmagyarázni nekik, hogy miért nem puszilja meg őket az apjuk. A családi kötelékeket erősíteni szándékozó Fidesz-KDNP második lépése volt a plexi fal. Mikrofon, telefon nincs, vannak a plexin lyukak, amelyeken vagy átmegy a hang, vagy nem. A tiltott tárgyak bejutását természetesen régóta akadályozza a börtön. Ezért motozzák meg a beszélő előtt és után(!) a fogvatartottakat is és a hozzátartozókat is. Van olyan börtön, ahol a fogvatartottakat meztelenre vetkőztetve ellenőrzik a beszélő után.
Csomagokat idén még lehet küldeni a börtönökbe. Általánosan havi egy tisztasági csomagot és egy élelmiszer- és ruha csomagot engedélyeznek az intézetek. 2018. januárjától a törvénytervezet szerint élelmiszert, cigarettát, gyógyszert, tisztálkodási szereket, ruhát nem lehet majd beküldeni a börtönökbe. Papírt, írószert igen, tehát ha a fogvatartottnak panasza támad, lesz mivel leírnia. Tudunk olyan börtönről, ahol a januártól életbe lépő változást már kihirdették a rabok közt, nem számolva azzal, hogy még csak tervezetről van szó.
Megváltozott a telefonálás rendje. Régebben a folyosón volt egy telefon, amely a telefonkártyával működött, heti 5-10 perc telefonálási lehetősége volt az elítélteknek. Egy ideje már minden fogvatartot tarthat magánál mobiltelefont, amelyet az intézeten keresztül vásárolhatnak meg. Pontosabban letétbe kell tenniük 33-35 ezer forintot és megkapják a készüléket. Bármelyik szabad ember vehet ilyen telefont, az ára a boltban 16 ezer forint! Ha azonban a készülék elromlik, akkor 60 napig is eltart a szerelés, még tovább a cseretelefon igénylés. Ha valakinek nincs 35 ezer forintja, akkor nem telefonálhat. A szegények kapcsolattartáshoz fűződő joga sérül. Részletfizetési lehetőség van, az utolsó részlet befizetésekor kapja meg a fogvatartott a telefont. Egymásnak át nem adható, a heti telefonálási idő most is limitálva van. 93 forint a belföldi percdíj. Feketepiaca van a mobiltelefonnak is, akinek nincs rá pénze és erőszakos, az kizsarolja magának a gyengébbektől az árát. Ha bármi sérülés keletkezik a telefonon, akkor ugrott a zálogban hagyott pénz. Ha valakitől elveszik a társai a telefont, az nem tudja értesíteni a családját, mert köztelefon nincs. Különösen aggályos így az hogy az ügyvéddel történő kapcsolattartás esetleges megnehezülése, lehetetlensége. A folyosóra kihelyezett, és persze ritkán hasznláható kvázi fülkés telefonálás idejében ezek a problémák mind nem voltak. Szóval a korszerűnek és üdvözítőnek látszó változás is visszafejlődés csupán.
Mivégre ez az egész?
Nehéz komolyan venni azt az állítást, hogy a szabadságvesztésnek nem célja a megtorlás. Megtorlás. Így nyersen, azt feltételezve, hogy a börtön akkor éri el a célját, ha lényegesen rosszabb emlék, mint a szabad élet. A szabadult ember rezzenjen össze a börtön szó hallatán és akkor majd nem fog bűnözni. Mások – és ők a többség-, azt mondják, hogy az elrettentő hatás addig áll csak fent, amit tart a megtorlás. Tehát hamar “elfelejti” az ember és ismét azt gondolja, úgysem derül ki, hogy ő az adott bűncselekmény elkövetője.
A bűntudat és a bűnbánat a legfontosabb a bűntelkövető számára. Elsősorban ezzel kellene foglalkozni a fogvatartás ideje alatt. A reszocializáció csak ezután képzelhető el. Az a büntetés, amely nem helyez hangsúlyt a valódi, azaz a bűntudaton alapuló megbánásra, csak idő- és pénzpocsékolás.
A büntetés akkor kelti az igazságosság érzését a bűnösben (amennyiben rendelkezik bűntudattal!), ha nem öncélú szadizmus, a hatalommal való visszaélés és az emberi tűrőképesség határának feszegetése érződik ki belőle. Ha igen, akkor haragot és bosszúvágyat fog kiváltani azzal az állammal és társadalommal szemben, amelyik ezt rajta elkövette, és nem tud érvényre jutni a Btk 79. §-a, amely szerint a büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.
Az eszetlen izmozás, a kivagyi keménykedés, a rombolás tehát beindult a börtönben is.
A körülmények tapasztalható és tervezett változásai elmagányosodott, vesztenivaló nélküli, idegileg is agyongyötört, dühös emberek ezreit fogja ráengedni a társadalomra. Elmondaná nekem valaki, hogy ez kinek lesz jó?
Mándli Iván
(A szerző két évig volt tagja a Magyar Helsinki Bizottság börtönmegfigyelő programjának, azt követően hét éven át börtönpártfogó volt a Fővárosi Igazságügyi Hivatalban. A Budapesti Fegyház és Börtönből és a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetből szabaduló elítélteknek nyújtott segítséget a szabadulásuk nehézségeinek leküzdésében.)