Foglalt magának előre jegyet, már novemberben? Elment a bemutatóra? Nyomorgott a tömeggel a moziban? Nem érte meg. Spoilermentes kritika, az ezerötszázadik. 
Előrebocsájtjuk, hogy Star Wars-rajongóként írjuk ezt a kritikát. (Nem olyan rajongóként, aki megveszi a logós bézbólsapkát és a fröccsöntött figurákat is 37 évesen, kirakja őket az íróasztala fölé és éjszakánként titokban a tizenvalahány éves X-Wing-játékokkal játszik könnyes szemekkel, hanem azok közé a rajongók közé tartozunk, akik egyszerűen szerették a filmeket.)
Hiszen annak idején ezek a filmek szerethetőek voltak. George Lucas úgy lopta össze az ötleteket a Csillagok Háborújához, hogy abból valami új jött, ki és a másolatok összeadásából innováció keletkezett. A filmtrükkök hihetetlen lenyűgözőek voltak, az eredeti három rész működött, néhány sutasága ellenére.
Aztán Lucasnak elfogyott a nyugdíj és elkezdte leforgatni az előzményfilmeket. (A már ismert eredménnyel, jesszusom.) Aztán megint elfogyott a pénze és eladta az egészet a Disneynek, amelyik
egyszerűen fejős tehénként tekint a Csillagok háborúja-sorozatra.
Az új részek (Az ébredő erő és a mostani, Az utolsó jedik) pedig minden filmkockájukban azt sugározzák: gyere, kiszolgáljuk a rajongótábort, toljuk a hype-ot, erőlködünk, hogy jobbat gyártsunk az előzményfilmeknél és meglegyen a fíling, amit harminc éve éreztél, amikor az első csillagromboló beúszott a képbe.
Annyira erőlködtek, hogy a film kiszolgája a hardcore fanokat és a fiatalabbakat is (az Ébredő erőnél is ezt láttuk), hogy
az új film önmaga izzadtságszagú paródiájává vált.
De nem ez az egyetlen gond vele.
(És itt most tegyünk is egy kis kitérőt: a legsikeresebb popszámok pont azért sikeresek, mert van bennük valami ismerős, de mégis újként hatnak. Ugyanennek kellene lennie egy jó Star Wars-filmnek. Sajnos, nem ilyen lett.)
A filmet megrendezni olyan lehetett Rian Johnsonnak, mintha egy félvak jakon kellene átkelni a Himaláján: az egyik oldalon a szakadék, hogy a Disneynek sok pénz kell, a másik oldalon a rajongók elvárásai. Végül is átkelt élve, de ennek az lett az ára, hogy a film egyszerűen lapos lett. Végignézve a filmet, azt az érzést keltve a nézőben, hogy ezeket a jelenteket már látta valahol, ezeket a dialógusokat már hallotta. Sokszor.
Míg az Ébredő erő az Új remény című filmet (a legelőször leforgatott Csillagok háborúja-filmet) másolta szinte mindenben, addig az Utolsó jedik olyan, mintha a producerek összeválogatták volna az eredeti trilógia legjobb jeleneteit, azokat random egymás után dobálták, majd kínlódva megírta volna hozzá pár ember a forgatókönyvet. Egyfajta
Best of Star Wars-filmet kapunk,
amiben a rajongók minden jelenetnél tudják, hogy ezt honnan vágták ki és mi fog történni. (A TIE-vadászok üldözik egy szűk járatban a Millenium Falcont, a hősök vívnak a főgonosz tróntermében, a jók át akarják állítani a gonoszt, a gonosz a jókat, stb.)
Minden benne van, aminek benne kell lennie, de mégsem áll össze valami újjá, izgalmassá, innovatívvá. Mert féltek, hogy nem hoz elég pénzt. Mert féltek, hogy a rajongók egy részének nem fog tetszeni, ha újítani mernek. Rian Johnson annyira óvatosan nyúlt hozzá a régi filmekhez, hogy nem csak a dialógusok és a konfliktusok, de még a kameraállások, a díszletek és a fények is ugyanazok, mint amit már láttunk valamelyik korábbi részben.
Pontosan emiatt nem érdemes megnézni a filmet, hiszen aki látta az eredeti három filmet, az már látta az Utolsó jediket is. Teljesen mindegy, hogy valaki spoilerezik-e vagy sem, a Disney, JJ Abrams producer és a rendező Rian Johnson olyan biztonsági játékot mutatnak be a két órás játékidő alatt, mint amikor valaki mind a 11 játékost a saját térfelén tartja a fociban, nehogy kapjon egy gólt is.
A film végül tényleg nem lett más vagy több, mint a korábbi részek jobb jeleneteinek összevágása.
A kiszámíthatósága miatt a történet drámaisága teljesen elveszik, de Rian Johnson még eggyel hátrébb is léptet bennünket: explicit megmutatja Benicio Del Toro karaktere segtségével, hogy mennyire hiábavaló ez az egész jók-gonoszok konfliktus. (Ami miatt tulajdonképpen beültünk a moziba.)
Nyilván, van, akit kielégít, hogy újraélheti a gyerekkori élményeit IMAX-ban. Azoknak, akik
- őszinteséget,
- érzéseket,
- drámát,
- művészi élményt,
- vagy bármi ilyesmit
vártak a filmtől, mélységesen csalódniuk kell.
Sőt: ha eltekintünk attól, hogy ez Csillagok háborúja-film és csupán úgy nézzük, mint egy önálló filmet (megkockáztatjuk a szót: műalkotást), akkor azt tapasztaljuk, hogy ez egy nem jó film.
- A forgatókönyvben ordító logikátlanságok követik egymást, hogy minden legendás jelenet bekerülhessen;
- legendás szereplők degradálódnak statisztává, háttérré, mert a célközönség nehezen tud velük azonosulni (Chubakka) és olyan szereplők emelkednek fel, kapnak több játékidőt, akikben nincs elég spiritusz, mert könnyű velük azonosulni (mint a kis ázsiai szerelő-lány).
- Egyes történet-részeket azért erőszakoltak bele a filmbe, hogy szereplők meghalhassanak, vagy éppen felbukkanhassanak,
- de a szerepük sokszor lóg a levegőben, a karakterük pedig kétdimenziós.
- A motivációk sokszor zavarosak, nem tudni, hirtelen miért gondolja meg magát valaki és csinálja pont az ellenkezőjét annak, amit még öt perce akart.
- Amikor valaki meghal, semmi súlya nincs, vagy pedig annyira giccses, hogy az ember már kínjában röhög.
- A történet bakugrásait könnyen le lehet leplezni, nem is kell visszapörgetni, hogy az eszünkbe jusson: ha az egyik szereplő mondvacsinált okok miatt nem válaszol a másik kérdésére, az azért volt, hogy a következő fél óra megtörténhessen a filmben.
Magyarul: a film húzza az időt. A néző idejét. Ráadásul ahelyett, hogy kiválasztották volna a sok, korábban megírt történetszál közül az egyiket (bármelyik megtette volna), új sztorit írtak a folytatásnak, ami tulajdonképpen nem vezet sehová. Mintha a Dallas 375 ezredik részét néznénk. Sose lesz vége, csak, ha már az utolsó néző is belehalt az unalomba. Ismételjük meg: patikamérlegen készült minden jelenet, hogy a legtöbb pénzt lehessen kicsavarni az egészből.
A látványosnak szánt akciók, fénykard-párbajok és az igényesnek szánt világbemutatás sem sikerült, ami idáig a Star Wars-filmek sajátja volt: a kamerakezelés alkalmasint pocsék, a harci koreográfia néhol kifejezetten nevetséges, a dialógusok (amellett, hogy már hallottuk őket százszor) manírosak. A XXI. században a főgonosz ne monologizáljon, hogy addig legyen ideje összeszedni magát a jóknak és kinyírni. Hányszor láttuk már ugyanezt korábban?
Legalább a számítógéppel animált robbanások és trükkök igényesek, de ez egy ekkora költségvetésű filmnél el is várható. Viszont a szereplők sokszor ripacskodásig mennek el az alakításban, érezni, hogy a rendező most azt mondta: bent ülsz egy lázadó vadászgépben, támadsz, most vágj mindenre elszánt arcot, köszönjük, megvettük, menjünk tovább! A szerencsétlennek meg olyan az arckifejezése, mint aki napok óta székrekedéssel küzd és megint a vécén próbálkozik.
Egyszóval, az új Csillagok háborúja-filmet nem azért forgatták le, mert annyira szereti ezt a legendát, ezt a világot, vagy mert annyira tisztelik a harminc évvel ezelőtti filmeket. (Hiába hazudják ezt a „making of”-dokufilmben a szereplők, a rendező és a Disney illetékes kápója.) Az igazi ok egyszerű és nyilvánvaló: csupán kellett a pénzünk a Disney részvényeseinek és a film készítőinek.