Lapos és unalmas beszédet mondott, de egy figyelemreméltó újdonság azért csak mégiscsak volt benne.
A Fidesz elnöke biztos volt a választási győzelmében, ezért megengedett magának némi gúnyolódást a magyar ellenzék és néhány külföldi politikus felé. Magasztalta a kormánya teljesítményét, elsősorban gazdasági téren, nem ejtve szót arról, hogy ehhez azért
jóval több köze van a világgazdasági és a németországi konjunktúrához, mint mint őhozzá.
Név szerint kiemelte néhány miniszterét, Matolcsyt, Vargát, Fazekast, Balogot és Pintért. Szót sem ejtett viszont Lázárról vagy még inkább Rogánról, pedig a mindent elborító kormánypropagandának azért mégiscsak lehet némi szerepe annak, hogy Orbán az újraválasztására készülhet.
Természetesen szót sem ejtett az egészségügy és a oktatás állapotáról, az elburjánzott korrupcióról és a jogállamról, illetve annak hiányáról. (Különös tekintettel Tiborcz Istvánra, és az ellene bűncselekmény miatt tett uniós feljelentésre.)
Beszéd legfigyelemreméltóbb része azonban a győzelmi jelentések után következett: Orbán elismerte külpolitikai kudarcát.
Érdemes itt felidézni mit mondott egy éve ilyenkor, a 2017 februárjában tarzott ún. évértékelő beszédében:
A hadállások 2016-ban éles kontúrral rajzolódnak ki; a nemzetek fellázadtak a globalisták ellen, a középosztály pedig fellázadt a vezetők ellen. (…) Az eszmék síkján ez azt jelenti, hogy a liberális szellemi irányzat szembefordult a demokrácia eszményével, vagyis a többségi alapon, a többség akarata alapján megszervezett közösség ideájával. (…) 2017 elején azt mondhatjuk, hogy a globalista politika urai nem magukban keresik a hibát, inkább az embereket és a nemzeteket hibáztatják.(…) Nem csoda hát, ha az Európai Unióban állandósul a túlnyomás, a szelepek előbb-utóbb felmondják a szolgálatot, s az emberek – nem lévén más választásuk – fellázadnak, vagyis szavazatukkal
elzavarják, kiakolbólítják a liberális elitet.
És hát, ha valami, akkor ez nem történt meg. Nincs lázadás, összecsapás a választók és liberális, globalista (vagy ahogy most fogalmazott: internacionalista) elit között, a középosztály nem fordult szembe a vezetőivel. Orbán tavaly tévedett, melléfogott, bakot lőtt. Lázadása megbukott, várakozásai megcsalták: az anti- és illiberális populizmus a francia, a holland és a német választáson is elbukott, a szélsőjobb mindenhol csak 13 százalékot szerzett, az áttörés nem sikerült, a szélsőjobboldali kifulladt, reményei elszálltak.
Ezt idén gyakorlatilag Orbán is elismerte, természetesen csak közvetve, anélkül, hogy a kormány- és családtagjaiból álló hallgatóságának, valamint tagokból és fidelitasosokból összerakott biodíszletnek feltűnt volna.
Orbán most már úgy látja, hogy a Nyugat- és Kelet-Európa fejlődése elkanyarodott. Nyugaton nem gondolják úgy, hogy Európa utolsó reménye a kereszténység volna (ti. – a szélsőjobb kivételével – nem alapoznak politikát a vallási bigottság és az fehér faji felsőbbrendűség a múlt század első fele előtt ismert keverékére), hanem bevándorló országgá válnak és kevert népességűek maradnak (bár szerinte a demokrácia, a jogállam és a szabad piac értékeinek tisztelete közös marad- ami különösen viccesen hangzik így a Tiborcz-ügy után).
Mondjuk azt teljesen el is felejtette megemlíteni, hogy egy éve ilyenkor még kontinensszerte lázadásra számított. De ez mégis fejlemény, mert gyakorlatilag azt jelenti, hogy Európa egykori – saját bérsajtója számára – “erős embere”, az “új Hunyadi”,
a kontinens messiása lemondott Nyugat-Európáról,
a kontinens nagyobbik (és gazdagabb, valamint fejlettebb) feléről.
Maradnak neki azok az országok, amelyek eléggé elmaradottak és szegények, lakosságuk eléggé tudatlan és tájékozatlan ahhoz, hogy bedőljön a propagandának.
Azonban ez a tömb se egységes. Orbán felsorolta itt a visegrádi négyeket, de
- Szlovákia már többször közölte, hogy ha a nyugati integráció szorosabbá válik, akkor ahhoz csatlakozik, nem tart ki Orbán mellett,
- a cseh választást ugyan egy populista szövetségese nyerte, de senki nem hajlandó vele kormányt alakítani,
- a szélsőjobboldali lengyel kormány meg Orbán orosz kapcsolatait figyeli gyanakodva.
Reményei szerint ehhez a tömbhöz csatlakozik majd
- Horvátország (ennek egyelőre semmi jele),
- Ausztria (de Kurz pár hete figyelemreméltóan elhatárolódott tőle),
- valamint Bajorország (de a CSU-nak nincs befolyása se az európai, se külügyekre nem folytathat önálló külpolitikát, legalábbis amíg ki nem lép a német államszövetségből).
Továbbá ott van még Berlusconi, de a közvélemény-kutatások patthelyzetet valószínűsítenek a 2 hét múlva esedékes olasz választásokon: kevés rá az esély, hogy kormányt alakíthat Orbán szövetségese, a korrupció miatt elítélt, mára a vagyonából kifogyott, 82 éves priapista.
Ez maradt neki: a keleti blokk is inkább csak a vágyaiban létezik, a posztkeresztény, posztnemzeti Nyugat meg annyira világosan elutasította az illiberális populizmust, hogy Orbán már le sem tudta tagadni.
Ez az, ami számít, a többi csak a választás megnyerését célzó bullshit.
A külpolitikai kudarcának beismeréséhez képest már igazán bagatell, hogy nem tűnt fel neki, a kárhoztatott “Soros-féle embertípusnak” éppen ő a díszpéldánya, valamint hogy nem ismerte fel, a testőrökkel körülvett, magas falak mögött élő nyugati elitet egy testőrök által védett, az utcáról nem is látszó villából bírálja a nép egyszerű gyermeke.