Azt olvasom az újságban – egy lószart, nincs itt semmiféle újság, az utolsó a Népszabadság volt, azóta legfeljebb az Ésben lehet ilyet olvasni –, szóval azt olvasom valahol, hogy a lengyelek, áh dehogy a lengyelek, csak egyes lengyelek, Kaczynski és bandája, szóval azt olvasom, hogy elfogadtak egy törvényt a Szejmben, mely szerint ha valaki kétségbe meri vonni, hogy a lengyelek nem bujtatták el a II. világháború idején a zsidókat, vagyis nem, rosszul mondom.

Újra kezdem:

Szóval olvasom, hogy a lengyel törvényhozás, amely sajnos náluk is banditák és hazudozók kezébe került, nemcsak hogy tagadja az egykor volt lengyel antiszemitizmust, de törvényt is hozott, hogy három évig terjedő börtönnel sújtják, ha valaki ezt pofátlanul szóba meri hozni.

Most nem fogom felsorolni a korábban már napvilágra került eseteket, s nem teszek más, Lengyelországban 3 évig terjedő börtönnel fenyegetett kijelentést sem. Most nem.

Ellenben elképzelem, hogy mindez hogyan zajlana le minálunk. Persze április 8. után, majd ha az új, frissen megválasztott orbánista parlament ünnepélyesen összeül, és hozzálát, hogy kiteljesítse az illiberális törvényességet. Most az igazságszolgáltatás Orbán-féle reformját hagyjuk is, az csupán arra szolgál majd, hogy őt és családját, valamint köztörvényes bűntársaikat egyelőre mentesítse mindenféle jogkövetkezmény alól, legalábbis, amíg hatalmon maradnak. Nagyobb ívű dolgokra kell itt gondolni.

Azt már tudjuk, s nem máshonnan, mint magának Orbán Viktornak a szíves közléséből, hogy a magyar törvényesség úgymond szünetelt 1944. március 19. és 1990. május 5. vagy mi között, röpke negyvenvalahány évig, gondolom, amíg idősb. Orbán Győző gránitügyi előadó és párttitkár volt egyes Fejér megyei kőfejtőkben.

Arra is emlékszem, hogy a Szabadság téri Gábriel-arkangyal emlékmű – szintén országunk pókhasú, fizikailag töpörödött, de lelkében ízig-vérig nemzetmentő és focista vezetőjének véleménye és akarata szerint – azt kívánja szimbolizálni, hogy nagyapámék szomszédai nem ásták ki az udvaron az ezüst eszcájgot azonmód, mihelyt apai ági felmenőimet elhurcolták a magyar csendőrök. Á dehogy, itt politikailag korrekt módon a jövőben már – mihelyt a magyar parlament is elfogadja az idevágó jogszabályt – azt kell majd írnom: a német Gestapo hurcolta el őket, a magyar csendőrök rendkívül vehemens, ám sajnálatos módon sikertelen tiltakozása ellenére. És ezután jött csak a kiásás, vagyis ezután sem, az ezüst szublimálódott, vagy ismeretlen migránshordák, esetleg maga a 13 és fél éves Soros Gyurika ásta ki azokat onnan.

És a mondott magyar rendfenntartó erő képviselői így aztán nem verték meg, nem zsarolták meg a nagyapát, hogy fizessen váltságdíjat már jóelőre elhurcolt nagyanyámért, akit aztán így sem, úgy sem láthatott soha viszont, a vonatablakból sem – tudom, pech, de annak a vonatnak történetesen nem volt ablaka.

Hogy magyar vasutasok egyengették-e az útját ezeknek a vonatoknak, amelyek a teljes magyar vidéki zsidóságot vágóállatként, étlen-szomjan az országon kívülre szállították – na majd megvárjuk, mit mond erről a leendő magyar törvény, addig nem nyilatkozom.

Kíváncsi lennék azért még arra is, hogy ha már a magyar csendőrök nem vettek részt a Holokausztban, nem terelték gettókba, s onnan marhavagonokba azt a több százezer meggyilkolandó vidéki zsidót,

vajon a magyar nyilasok léteztek-e 1944. október 15. előtt és főképp utána, vagy ez is csak ócska Soros-párti hazugság, s ha néhány szerencsétlen zsidó mégiscsak a Dunába lőtte volna magát télvíz idején, az csak kollektív öngyilkosság lehetett.

Szálasi pedig német volt, ő maga mondta, igaz, csak néhány – amúgy is törvénytelenül, hiszen 1990. május 5. előtt – elcsattant ávós pofon nyomán.

Amúgy most láttam, persze nem először, Roman Polanski Oscar-díjas filmjét, A zongoristát, gondolom, majd jól betiltják lengyel- és magyarhonban, s a rendező végre az Egyesült Államokon kívül másutt is persona non grata lesz, legfeljebb majd felszáll egy Marsra induló űrhajóra.

 

Tardos János