Orbán Viktor mai, vasárnapi rádióinterjúnak álcázott monológjában egyebek között azt mondta, hogy „az egész európai kultúra a nők egyenjogúságára épül, ez a sarokköve”, majd hozzátette: és mindig megadjuk a nőknek kijáró tiszteletet, „sőt, többet is, mint ami kijár.”

S Orbán ezt az egész európai kultúrát meghatározó „sarokkövet” most veszélyeztetve érzi a migránsoktól.

Gyorsan tisztázzunk valamit, akár tetszik ez a nyájas olvasónak, akár nem: e sorok írója is elutasítja és a zsidó-keresztény hagyománnyal, a racionalizmussal, a felvilágosodással (a szentimentalizmussal, a romantikával stb.), valamint a XX. századi modernitással abszolút ellentétesnek tartja az iszlám hagyomány nő-képét és nő-felfogását Ez akkor is igaz, ha közben Orbán Viktor hülyeségeket, ostobaságokat, és aljasságokat beszél.

Márpedig Orbán Viktor közben hülyeségeket, ostobaságokat és aljasságokat beszél.

Mert mi a francot jelent az, hogy „az egész európai kultúra a nők egyenjogúságára épül, ez a sarokköve”?

Hol? Mikor? Miért? Mennyiben? Gigantikus tudású, drága jó miniszterelnökünknek javaslom, kezdje el végre studírozni az európai kultúra történetét, s csak ezt követően nyissa ki csöppnyi száját a témával kapcsolatosan. Csak emlékeztetném őt egy-két dologra: Magyarországon az 1848. áprilisi törvények, azaz az 1848:V. törvénycikk a nőket (a hazaárulók, gyújtogatók, csempészek, gyilkosok mellett – te jó ég, most látom, hogy a fenti felsorolás nyomán a Fidesz-kormányból és annak holdudvarából alig szavazhatna valaki!), szóval a fentiek mellett a nőket kizárta a választási jogból. A kiegyezést követően, 1871. március 13-án Madocsányi Pál, a Szabadelvű Párt országgyűlési képviselője a nőket megillető választási jogra vonatkozó javaslatát a képviselőház „derültséggel” fogadta. S míg Tisza István gróf még annak adott hangot, hogy „irtózom a gondolattól, hogy asszonyaink választó polgártárssá alakuljanak át. Ezzel a reformmal veszítenénk mi, szegény férfiak…”, addig a Károlyi-kormány (tetszik tudni, kedves miniszterelnök úr, arról a Károlyiról van szó, aki az Ön által emlegetett „sarokkövet” Magyarországon elsőként lerakta, s akinek a szobrát miniszterelnök úr méltóztatott eltakaríttatni a parlament mellől), szóval a Károlyi kormány idején, 1918-ban kapták meg a 24 éven felüli nők a szavazati jogot.

Amúgy elsőként Wyoming, az USA 44. állama „importálta” ezt az európai sarokkövet 1869-ben (vagyis akkor, amikor még nem is volt meg ez az európai sarokkő, tehát nem is volt mit importálni). De például a mai nagy barátunknál, Lengyelországban még száz éves sincs meg ez a sarokkő (1928), Franciaországban és Olaszországban nincs még nyolcvan éve sem (1945), s például a nagy és függetlenségére büszke Svájc is csak 1971 óta tud erről az európai sarokkőről.

De a mi nagyon okos, képzett és mindent jobban tudó miniszterelnökünk olykor-olykor bele-beleolvasgathatna a XIX. század második felének, s a XX. század elejének európai irodalmába, mondjuk eltöprenghetne végre (ha már a gimnáziumi kötelező olvasmányok kimaradtak) – teszem azt – Tolsztoj, Csehov vagy Ibsen nagy nőalakjainak konfliktusain, Nóra szimbolikus ajtóbecsapásán (miniszterelnök úr, Ibsen Babaszobájának Nórájára gondoltam!) és így tovább, mielőtt csacskaságok surrannának ki szotyolázásra kerekedett ajkai közül.

S ha már a nők sarokkő-jogairól diskurálunk, kérem miniszterelnök urat, vigyázó szempillantását vesse egy minutumra a nagy-nagy barátunk irányába, oda bizony, Lengyelország felé, ahol már évek óta ádáz vita zajlik az abortuszról, s jelen pillanatban az abortusz amúgy is rendkívül szigorú formáját kívánják továbbszigorítani, helyesebben betiltatni az európai sarokkőtől kissé eltávolodni látszó lengyel barátaink. A lengyel katolikus püspökök nyomására az abortusz szigorúan tiltott lenne még erőszak (!!!), vérfertőzés (!!!) esetén, s még akkor is,  ha az anya egészségé veszélyben forog (!!!), például az életveszélyes méhen kívüli terhesség esetén (!!!). Továbbá tiltás várna az in vitro (lombikbébi) reprodukciós eljárásra, valamint az esemény utáni tablettákra is.

Vagyis ennyit erről az európai „sarokkőről”: a nők önrendelkezési jogáról, méltóságáról és autonómiájáról.

És visszatérve a miniszterelnöki rádiós monológhoz, Orbánból megint kibukott a Freud Zsiga. Mert azt mondta, ugyebár, hogy „mindig megadjuk a nőknek kijáró tiszteletet, sőt, többet is, mint ami kijár.” Az, hogy „objektíven”, „elfogulatlanul” „neutrálisan”, s természetesen a vak komondor gazdáját és a lengyel püspöki kar figyelmező álláspontját is szem előtt tartva mit is jelenthet az az orbáni-dodonai „többet is, mint ami kijár”, még nem teljesen világos előttem.

Az azonban annál világosabb, hogy csador, burka, hidzsáb és nikáb nélkül is számtalan formája kínálkozik a nők semmibe vételének és megalázásának.

Európai sarokkő ide, avagy oda.

Ugye, miniszterelnök úr?  

Gábor György