Tegnap már későre járt, csak arra maradt időm, hogy magamban, szép csendesen búcsút vegyek az összes „ellenzéki” pártvezértől, meg a hihetetlenül vicces és népszerű Kétfarkú Kutyapárttól, majd a búcsút követően ugyanazt tettem, amit ők tettek: lefeküdtem.
Ma reggel rápillantva az ország választási térképére, a vidékre, az évszázadok óta működő és funkciójában töretlenül meglévő, ám megjelenési módozataiban új és újabb alakokat öltő, formalizált, bürokratikus, és officiális kliens-patrónus viszony mellett a kliens-patrónus viszonyt fenntartó, annak értelmet és biztonságot adó, s annak “örök” és “változatlan” illúzióját nyújtó és azt bekeretező ritualizált formái kezdtek el foglalkoztatni. Vagyis a kliens-patrónus viszony Fidesz megalapozta spirituális alakzatai. Azok, amelyek túlnyomórészt vidéken és kevésbé a fővárosban hatékonyak. Azok a keretek, amelyekben például a korrupció vagy a politikai manipuláció (nyílt és érzékelt hazugságok, a legkülönfélébb aulikus machinációk) nemhogy bűnnek nem hatnak, hanem ellenkezőleg: elfogadott, tudomásul vett és mindenki által így vagy úgy gyakorolt, a patrónus-kliens viszonyt fenntartó szükségszerűségnek, azaz – egyebek mellett – a lopás iránti szolidaritásnak. Ez a spirituális keret a kliens-patrónus viszony egyenlőtlenségét egyfajta lelki egyenlőséggé és kölcsönössé teszi: a vertikális (hierarchikus) viszony ezen a szinten horizontálissá, az aszimmetria szimmetrikussá lesz és kölcsönösen szolidárissá. Ez a rituális-szimbolikus keret foglalta egybe a rendszerváltás “nyugatosodás” éthoszát: azt a reményt, hogy a rendszerváltás bekövetkeztével hamarosan Magyarország is épp olyan lesz, mint a szomszédos Ausztria: gazdag és jómódú. Aztán jött a csalódás: a kliens-patrónus viszonyhoz szokott habitus és mentalitás megmaradt kiskorúságában és kitartottságában, s a szabad polgári vonások híján nem vált belőle kockáztató, befektető, önállóságára, saját autonómiájára támaszkodó, s a szabadságot igénylő büszke vállalkozó.
Megmaradt kliensnek.
És kiábrándulás kiábrándulást követett, s az önigazolás különféle módjait: lám, az addig csodált nyugati termék is elromlik, lám, a nyugati világ is válságokat hordoz, kiszámíthatatlan, s a nyugati világ a maga nyitottságával olyan – valós – veszélyeket hordoz, amelyekhez képest sokkal jobb a bezártságunk, bezárkózásunk és gettó-létünk. Márpedig ehhez még nyelvtudásra sincs szüksége az amúgy nyelveket hagyományosan nem tudó magyar embernek.
És most jött a kliens-patrónus viszony új felülkeretezése, a migráns-retorika. Mint a feudalizmusban: én lopok, csalok, hazudok, földeket, befolyást, kapcsolatokat szerzek, te viszont befogod a pofádat, még örülsz is neki, mert cserében megvédelek a gonosz szörnyeteggel szemben.
És a rituális-szimbolikus elem győz, megőrizve, tartósítva a kliens-patrónus reláció örökre szabottságát.
Vagyis senki mostantól ne jöjjön azzal a giccs-dumával, hogy úgysem tart ki a rendszer 2022-ig. Kitart, minthogy kitart a kliens-patrónus viszony, a világ eme tájékán az idők végezetéig.
A kliens-patrónus viszony nem leváltható, legfeljebb a rituális-szimbolikus tartalom fölcserélhető.
Persze teljesen új pártokkal, vezetőkkel, akiket már nem az intellektuális kiüresedés, a teljes szellemi nihil és a cinikus önérdek irányít majd.