Ismét bűnözök. Nem kell csodálkozni, egyszerűen a vérem hajt.
Először talán a hatvanas évek végén vagy a hetvenesek elején bűnöztem, igaz, nem is egyszer, meg is lett az eredménye. Valamelyik gimnáziumi vakáció közben stoppolásra vetemedtem az M7-esen, ma már bevallhatom töredelmesen, hogy Széplakra igyekeztem, ahol egy helyi műintézményben, közvetlenül a vasútállomás mellett, végül elfogyasztottam egy korsó csapolt világos sört (igen, Kőbányait), és elszívtam mellé több szál füstszűrő nélküli Symphoniát. Az aktus belekerült akkor vagy 12 forintomba, nem így állnék anyagilag, ha akkor inkább előrelátóan félreteszem, kamatoztatom, takarékbélyegbe fagyasztom. Szerintem Mészáros kolléga sehol se lenne hozzám képest – mármint anyagilag –, ha akkor inkább ezt teszem. Csak hát a vérem, ugye.
Nos, akkor, röpke 48 évvel ezelőtt az éber közeg, vagyis az M7-es sztrádakezdeményre kiküldött járőr éberen igazoltatott, belepislantott kis Szigembe, kikérdezett, s mindezen rendészeti aktusok nyomán értesítette gimnáziumi igazgatómat, a jó Kerekes Sándort, hogy
én a nyári szünidőben autóstoppolásra vetemedtem.
Nem tudhatom, más gimnáziumokban milyen büntetési tételt szabtak ki 1969-ban vagy 1971-ben az ilyen súlyos bűncselekedetekre, de a budapesti (közelebbről) budai Petőfi Sándor gimnáziumban akkoriban ezért már nem járt feddés. Az illetékesek, ha egyáltalán voltak akkor és ott ilyenek, szemet hunytak a dolog felett, s az élet folytatódott tovább, ha nem is mészárosi magasságokban.
Teltek-múltak az évek, lassan a sztráda is tovább épült, egykoron lobogó – bár időnként szigorú osztályfőnöki ukázra óvatosan megkurtított – sörényembe ősz szálak vegyültek, olyannyira, hogy már rég át is vették fejemen az uralmat, csak úgy röpültek a negyedszázadok, s bár a rendszer liberalizmusa eddig is hagyott maga mögött kívánnivalót, ami azt illeti, az országúti igazoltatásról már szinte el is szoktam.
Nem tudom, ezt időközben némileg konszolidálódott külsőmnek, az erkölcsök általános fejlődésének (úgy értem, az általános szokások időközbeni változásának), a véres kommunizmus bukása óta tapasztalt töretlen történelmi fejlődésnek, avagy a szervek hanyag gondatlanságának köszönhető-e, de tény, hogy
idejét se tudom már, mikor igazoltattak úton-útfélen utoljára,
pláne gyalog, magad urad, ha paripád nincsen!
Tegnapig.
Mert szinte kísértetiesen ugyanott és ugyanúgy – csak most visszaúton, Budapest felé –, csaknem fél évszázaddal később ismét az M7-esen igazoltattak a rend éber őrei, hogy innen is kísérje álmás szent nevüket.
Egy benzinkút belterületén tartózkodtam éppen, számban a frissen elfogyasztott dupla eszpresszókávé kellemes utóízével, valamint egy meggyújtatlan Marlboro márkájú dohányneművel, amikor is egy fehér, kék csíkozású személyautó fékezett le mellettem, még inteni sem kellett neki. Lehúzták a felém eső ablakot, és már hajoltam is be:
Meddig mennek? Én ugyanis Pestre igyekszem.
Annál nagyobb volt a csalódásom, amikor közölték, hogy sajnos ezúttal nem vihetnek el, mert a környéken támadt halaszthatatlan dolguk, viszont ha lenne nálam valamiféle személyazonosságot hitelesen igazoló irat, hát abba szívesen beletekintenének, közelebbről ezúttal nem meghatározott céllal, illetve okból.
Volt nálam ilyen irat. Ami azt illeti, az útlevelemet nyújtottam nekik át, mit mondjak, eléggé döbbent ábrázattal, mert bár bevallom, van bennem némi hajlam mondjuk az adózási törvények időnkénti, akár súlyos megszegésére, közterületen történő igazoltatásomra legfeljebb egyszer került sor az utóbbi időben, amikor véletlenül egy trafik (frászt: Nemzeti Dohánybolt!) előtt a tilosban sikerült megállnom, s a Dohány utcai zsinagóga előtt fél tucat rendőr kérte hirtelen a forgalmi engedélyemet meg az akkor éppen – de csak átmenetileg! – lejárt jogosítványomat.
Arra már időközben amúgy is rájöttem, hogy autóban ülve nem is olyan nehéz a rend kékruhás őreivel közelebbi, mondhatni baráti viszonyba kerülnöm, némiképp számítok is erre, s igyekszem irataim egy jelentősebb részét érvényes állapotban magamnál tartani. (Az már más kérdés, hogy nekik mindig az kell, ami épp lejárt, vagy adóügyi egyeztetés alatt van, illetve amit alapvetően szégyenlős természet lévén, épp akkor nem szeretnék nekik megmutatni.)
Bár ez itt nem a közterületi ellenőrökkel kapcsolatos múltbéli kalandjaim színes elbeszéléseinek gyűjteménye, számomra műig emlékezetes eset, amikor – tavaly – a Hegedűs Gyulába menetiránnyal szembe befordulék, s két éber közterületies ezért azonmód kérdőre is vont,
bár elsőre rendőrnek néztem őket, valahogy beadtam nekik, hogy francia migráncs valék.
Beszélem ugyan – törve – ezt a szép nyelvet, de hát a pesti utcák forgalmi irányultságáról fogalmam sincs. Hát még speciálisan ez a félreeső, mondhatni vidékies helyecske, ez a Hegedűs – ahol, bár ezt nem kötöttem akkor az orrukra, magam is csaknem egy évtizeden át laktam – szóval hogy bocs, a kocsit meg úgy kaptam kölcsön, jé, egy autó!
Summa summárum, akkor végül elengedtek, még a forgalmat is leállították nekem, ahogy ügyetlenül a jó irányba ipszilonoztam a Radnótiba kicsit befarolva. Valószínűleg félnótás francia autótolvajnak néztek, mindenesetre akkor ott hirtelen nem tudták ellenőrizni amúgy hihetetlennek tűnő mesém minden apró részletét, amelyek többségét persze a pillanat ihletében frissen költöttem, a becsületes személyekre oly jellemző tágranyitott szemmel, valamint sűrű, nyomatékosításra szolgáló, égre emelt tekintettel.
Hanem ezúttal nem úszhattam meg ilyen olcsón. Mint az udvarias fehérvári rendőrhölgy közölte, én a bűnös cselekedetemet ez erre teljesen alkalmatlan és tiltott helyen, az M7-es autósztrádán hajtottam végre, úgyhogy satöbbi és nehogy vissza kelljen jönniük, mert akkor. Verbalizálni fognak, bármit is jelentsen ez.
Hát basszus ebben a nagy melegben engem ne verbalizáljanak, öreg vagyok én már az ilyesmihez, különben is egy rendszerellenes tüntetésre igyekszem a Kossuth térre, jó hogy mindjárt le nem vízágyúznak preventíve, a leendő kordonbontásért satöbbi.
Végül igazoltatásom csak-csak lezajlott valahogy, majd kölcsönös rosszkívánságokkal szívünkben fájó búcsút vettünk, őket elette a fene valamerre a nagy magyar délibábos pusztaságba, engem meg felhozott a Délihez egy kedves Skodás kis hölgy, isten áldja.
Tardos János