Mi igaz abból, amit a sorozat bemutat? Utána jártunk a szerencsétlenül járt északi-sarki expedíció igaz történetének. A sorozat kevés dologban túloz.
Nemrég nézhettük meg az utolsó részt az 2018 egyik legjobban várt AMC sorozatából. A The Terror igaz történeten alapuló sztorija Sir John Franklin kapitány tragikus véget ért északi sarkköri felfedezőútjának (1845-48) eseményeit mutatja be. A sorozatban pedig volt minden izgalom, ami ahhoz kell, hogy egy évadon keresztül a képernyő elé szögeznem bennünket: vérszomjas fenevad, titokzatos inuitok, megfagyott emberek, skorbut, éhezés, őrület, fagy, kilátástalan menetelés és kannibalizmus. De mi igaz mindebből?
Az 59 éves Sir John Franklin kapitány 1845-ben negyedik sarki útjára indult két hajóval. Az Erebus parancsnoka James Fitzjamest, a Terroré Francis Crozier volt. Az expedíció célja az északnyugati átjáró végighajózása lett volna. Ekkoriban ugyanis még úgy vélték, hogy az Északi-sarkot jégpáncél nélküli tenger veszi körül.
 |
 |
Sir John Franklin kapitány a valóságban és a sorozatban
A sorozatban a legénység beszélgetéseiből kiderül, hogy legtöbbjüknek nem volt még tapasztalata ezen a zord vidéken. És valóban: Franklinen és Crozieren kívül csak az orvos segédje és a két jégmester járt korábban északi-sarki úton.
A 378 tonnás Erebus és a 331 tonnás Terror jó felépítésű és jól felszerelt hajók voltak. A legénységet gőzzel működő fűtőberendezés tartotta melegen, a hajók könyvtáraiban több mint ezer kötet között lehetett böngészni, a tartósított és konzerv élelem három évre volt elegendő. A sorozatban is gyakran láthattuk, hogy a tisztek, mintha valamiféle luxus hajóúton vennének részt, pompásan felszerelt kabinokban múlatják szabadidejüket, drága piákat vedelnek, és ünnepi teríték mellett fogyasztják el bőséges vacsorájukat – legalábbis kezdetben.
 |
 |
 |
Crozier és Fitzjamest a valóságban, illetve a sorozatban
A problémák 1846 szeptemberében kezdődtek, amikor a kanadai Viktória-szorosban a hajók a jég fogságába estek. Az expedíció tagjai a következő két telet itt vészelték át, a zord körülmények miatt azonban
hárman már az első télen meghaltak, a második tél végére pedig közel 30 embert vesztettek el.
Illetve Fitzjames és Crozier feljegyzése szerint 1847. június 11-én Franklin kapitány is meghalt. A sorozatban a hajósok véletlenül megöltek egy eszkimó sámánt, lányát pedig fogságba ejtették. Ezt követően egy rejtélyes jegesmedve-szerű démonszörny vadászott rájuk, és leginkább ez a fenevad tizedelte a legénység tagjait. Emellett pedig az egyik tiszt, Cornelius Hickey ármánykodása okozta a vesztüket. Nos, nyilván semmi ezekre utaló bizonyíték vagy adat nem került elő, ezek azok a pontok, ahol a forgatókönyvírók szabadon engedték fantáziájukat. A többi dolog azonban nem túlzás.
Edwin Henry Landseer: Ember tervez, Isten végez c. festménye a végzetes expedícióról
Ahogy a sorozatban, úgy a valóságban is életben maradtak 1848. tavaszán a jég hátán és a szárazföldön dél felé indultak. A sorozatban e lehetetlen vállalkozást csupán Crozier élte túl, és ő is csak úgy, hogy befogadták maguk közé az inuitok. A valóság azonban az, hogy semmi ilyesmiről nem tudunk.
Valószínűsíthető, hogy a magukat felsőbbrendűnek tartó európaiak nem fordultak idejében segítségért az inuitokhoz, és nem tanulták el túlélési technikáikat,
így a kutatások szerint az eredetileg 129 fős csoportból senki nem maradt életben.
A legtöbben még a szigetet sem tudták elhagyni, 30-40 fő küzdötte el magát a szárazföld északi pereméig, ez azonban még mindig több száz kilométerre volt a legközelebbi lakott helytől.
Az Erebus és a Terror valószínű útvonala
1848-tól számos tengeri és szárazföldi mentőexpedíció indult a felkutatásukra, a lassan összeálló történetet pedig nagy érdeklődéssel kísérte a korabeli sajtó. Ahogy a sorozatban is láthattuk a mentőexpedíciókat főként Franklin kapitány felesége, Lady Jane Franklin szorgalmazta.
Az első nyomokat a Beechey-sziget keleti partjánál találták: itt bukkantak az első telén elhunyt három tiszt sírjára. Később több inuit csoporttal is találkoztak, akik a Back folyó torkolatánál éhen halt 35-40 fehér emberről beszéltek, és arról is beszámoltak, hogy a haldoklók kannibalizmusra kényszerültek. 1859-ben a Vilmos király-szigeten egy kőrakás alatt megtalálták a Franklin-expedíció tisztjei által hátrahagyott dokumentumokat is. A további kutatóexpedíciók használati tárgyak mellett 3 csontvázat is találtak, Franklin kapitány feljegyzései azonban soha sem kerültek elő.
A kőrakás alatt talált feljegyzés
Az 1980-as években folytatott ásatások eredményeiből kiderült, hogy a hideg és az éhség mellett skorbut, tüdőgyulladás, tuberkulózis és ólommérgezés vezetett a csoport pusztulásához. A konzervek ólomtartalma sem volt túlzás a sorozatban: ezeket a Stephen Goldner cég jóval az átlagos ár alatt biztosította, és mivel csak hét héttel az indulás előtt kötötték meg a szerződést, a nyolcezer darabos szállítmányt sietve kellett összeállítania. Mint később kiderült, a
konzervdobozokat ólommal forrasztották le, de olyan vastagon és hanyagul, hogy belül az étellel érintkezve úgy folyt alá, mint a gyertyaviasz.
A laboratóriumi tesztek kimutatták, hogy a tengerészek csontjainak ólomtartalma tízszerese volt az inuit csontokból vett kontrollmintának. Emiatt a legénység tagjai súlyos szellemi és testi problémáktól is szenvedtek A kutatók 1992-ben négyszáznál is több csontot és csontdarabot ástak elő, amiken a hús lekaparására utaló vágásnyomokat találtak. Ezzel pedig
általánosan elfogadottá vált, hogy Franklin emberei közül néhányan kannibalizmusra kényszerültek.
Érdekesség, hogy a Franklin-expedíció után kutatók több ezer kilométernyi tengerpartot térképeztek fel, így tulajdonképpen az expedíció eltűnésével jóval nagyobb földrajzi tudás birtokába jutottunk, mint amennyit sikeres visszatérésével nyertünk volna.
2014 szeptemberében egy robot-tengeralattjáró segítségével megtalálták az Erebus jó állapotban megőrződött roncsát, 2016-ban pedig csaknem eredeti állapotában a Terror roncsát is 25 méter mélyen. A két hajó ma mintegy 100 kilométerre fekszik egymástól a hullámsírban.