Már az ókeresztény kor egyházfegyelmi intézkedései, rendeletei, zsinati kánonjai egyértelművé tették, hogy a leggyűlöletesebb és legfélelmetesebb ellenség a belső idegen, azaz az eretnek.
„Gyűlöletesnek, megvetésre méltónak és utálatosnak” nevezték az eretnekséget: „meneküljetek tőlük, mint az égő tűztől. Mert ha valaki, aki szakadást okoz, tűzre juttatja magát azokkal együtt, akik követik a tévelygésben, mennyivel inkább alá fog merülni az, aki eretnekséghez csatlakozik?” – írja a Didaszkália, majd hozzáteszi: „A pogányok azért részesülnek ítéletben, mert nem ismerték (Istent), az eretnekeket viszont azért ítélik el, mert Isten ellen lázadtak…”
Később, így például a IV. Lateráni Zsinatnak az eretnekekkel szemben hozott határozataiban olvashatjuk, hogy „kiközösítünk és átokkal sújtunk minden eretnekséget… az eretnekségben elmarasztaltakat át kell adni a mindenkori világi hatalom legfőbb képviselőinek megbüntetés céljából, javaikat el kell kobozni, az egyházi átok kardjával kell őket sújtani, ki kell őket közösíteni, ne legyen jogképességük, senki ne tartozzék nekik felelősséggel semmiféle ügyben, őket viszont lehessen kényszeríteni a felelősségvállalásra. Az egyház szentségeit nem lehet ezeknek a „pestiseseknek” kiszolgáltatni, egyházi temetésben nem részesülhetnek. Ahol pedig gyanítható, hogy eretnekek vannak, mindenkit meg kell esketni, hogy „sietve feljelentik őket”, amint valami tudtukra jut.
II. Frigyes aztán birodalmi törvénnyé tette a IV. Lateráni Zsinat határozatát, s rendeletében kiemelte, hogy az eretnekség azonos a felségsértéssel. „Az eretnekeket a nép szeme láttára tűzhalállal kell sújtani” – hangzik a császári verdikt –, „mivel az eretnekség állam ellenes bűncselekmény”, következésképp „az eretnekséget a mi fenségünk elleni bűncselekményként kell elítélni.”
A munkásmozgalom története is a belső ellenséget tekintette a legnagyobb veszedelemnek: azt, akit – legalábbis a hatalom – az „örök” eszmék eretnek (revizionista) megszentségtelenítésével vádolhatott, s nevezhette őket trockistáknak, titoistáknak, „négyek bandájának” stb. A belső ellenség a nép ellensége, épp ezért az ellenük folytatott harc a rendszer legfontosabb eleme, vagyis elengedhetetlen az éberség fokozása. Zsdanovtól tudható, hogy a sarokba szorított ellenség a legveszedelmesebb, vagyis ha minél jobban a sarokba lett szorítva, annál inkább próbál hadakozni: a harc tehát örök, a harcot sosem lehet feladni. Különben is a szocialista rendszer (vagy a NER) világra szóló sikerei egyre dühödtebbé, egyre frusztráltabbá teszik az ellenséget, hogy fizetett ügynökök útján egyre pimaszabbul és gátlástalanabbul fejtsék ki ellenséges tevékenységüket. Velük szemben indokolt a besúgóhálózat szélesítése, s a szolgálatok szerepének bővítése, továbbá elvárandó az állampolgári éberség: az, hogy a kormányhoz hű sajtó igyekezzen lerántani a leplet a fenyegető erőkről, s teret adjon a munkáslevelezők hazafias leleplezései számára.
Mindez csak azért jutott eszembe, mert a 2018. évi választást követően a magyar nép kívánságára végre megkezdődött a sötétben bujkáló, a nemzet testét belülről rágcsáló-marcangoló, alattomos belső ellenség leleplezése. A kormány szívéhez oly közeli sajtónak immár egy sor belső idegent, elhajló eretneket sikerült tetten érni, s leleplezni. Így például a Petőfi Irodalmi Múzeumot vezető Prőhle Gergelyt, akinek a műhelyében „tobzódnak a magyarokat és Orbán Viktor miniszterelnököt gyalázó balliberális véleményformálók. És Prőhle úr fizeti a számlát, és természetesen nem a saját zsebéből, hanem a magyar adófizetők pénzéből.” Mert kiket is népszerűsít a Prőhle Gergely vezette PIM? Megannyi honárulót, népre és nemzetre fenekedő, a miniszterelnök dicsőségét hirdetni továbbra sem hajlandó, amúgy teljesen jelentéktelen firkászokat, például Spiró Györgyöt, Nádas Pétert, Esterházy Pétert, Konrád Györgyöt, Krasznahorkai Lászlót, Závada Pált, Péterfy Gergelyt, Tóth Krisztinát, Parti Nagy Lajost, Dragomán Györgyöt, Grecsó Krisztiánt és másokat.
Aztán ugyanez a szemfüles, az ércnél maradandóbb NER-hez hű sajtó leplezte le azt a Pálinkás Józsefet, aki átlátszó módon, a CEU megmaradása melletti érveibe igyekezett elrejteni a magyar nép és annak lánglelkű vezetője iránti féktelen megvetését és idegenből szított gyűlöletét.
Aztán itt van Ókovács Szilveszter, aki a homoszexualitás propagálásával, s a lopakodó meleglobbi kiszolgálásával olyan közpénzből létrehozott botrányos előadáshoz adta nevét, amely produkció hozzájárul hazánk népességének csökkenéséhez, és amely előadás szélesre tárja a kapukat a hazánkat fenyegető idegen invázió előtt. Az Ókovács vezette Operaház „penetráns, féktelen melegpropagandájával” „tökéletesen szembemegy az állam céljaival.” S a konklúzió: „kormányunk… a családi boldogulást próbálja meg sok eszközzel és pénzzel elősegíteni, így érthetetlen és tűrhetetlen, hogy egy vezető állami intézmény szembemegy ezzel a szándékkal… Az egyik oldalon a jó szándék, a rendszerbe tett milliárdok, míg a másik, általában alábecsült oldalon pedig az állami pénzből mindezt a visszájára fordítják.”
És aztán – last but not least – itt van Hörcher Ferenc, az MTA BTK Filozófiai Intézetének sunyi és mindenre elszánt igazgatója, aki a minap annak nevetséges látszatára hivatkozva, hogy erre az évre esik 1968 történelmi, politikai és szellemi eseményeinek ötvenedik évfordulója, 1968 tanulságainak áttekintése ürügyén „marxista szeánszot rendezett állami pénzen”, ahol „a legvállalhatatlanabb kriptokommunista előadók „ – harsog az éber tollnok – mindenféle filozófusnak és történésznek álcázott magyargyűlölő és nemzetidegen háttérhatalom-bérencek, Heller Ágnes, Vajda Mihály, no meg a „marxista (!!!)” Hörcher Ferenc egy cipőben evezve próbálták visszafordítani az Orbán-éra feltartóztathatatlanul és dicsőségesen zakatoló kilométerkövét a NER ragyogó égboltján.
Minden félreértést előre bocsátva: e sorok írójának a fenti eretnekek közül a korábbiakban hárommal is (Prőhle, Pálinkás, Ókovács) akadt vitája, de ez teljesen természetes és rendjén való. Most azonban feltűnő, ahogy a legutóbbi, kissé áthazudott és meghamisított fülkeforradalom belekezdett saját gyermekeinek felzabálásába. Egyfelől tudjuk: a nyershúsevők sosem laknak jól, folytonosan zabálniuk kell. Hitetlenekre, belső elhajlókra van szükségük, akikre a maguk dicsőségére újra és újra rámutathatnak, akiket újra és újra leleplezhetnek, bizonyítván nélkülözhetetlenségüket, megvezethetetlen tisztánlátásukat, hűségüket, örökös harci készenlétüket és éberségüket, s persze a vezér és rendszere iránti, sírig hű lojalitásukat.
Meg persze helyet kell követelni a feltörekvő, az aljasabbnál aljasabb propaganda által manipulált és radikalizált új undokak számára, hiszen – amint ezt egy agitpropos NER-munkásőr egyértelművé is tette – ezek az eretnekek még mindig különböző pozíciókat töltenek be, „miközben jobboldali emberek állás nélkül vannak.” Szóval kell a hely a feltörekvő nyershúsevők számára.
A szép emlékezetű filozófus-ügy során a saját bőrömön tapasztalhattam meg: a történések mögött mindig ott lapítanak a „tanácsadók”, a fülbe súgók, a szakmányban be- és feljelentők, a hóhérok, a hóhérinasok és a kivégző osztagosok. Saját érdekből, privát megfontolásból, egzisztenciális reményektől fűtve és hajtva.
Nincs semmi új a nap alatt.
Egészen biztosan most is akadnak ilyenek, s még az sem kizárt (elvégre kicsi az ország), hogy egyik-másik személye megegyezik amazokéval.
NER-társak, az osztályharc fokozódik!