• Az illiberális autokrata magyar kormány nagy kedvvel csap össze Brüsszellel, pedig nem ártana behúznia fülét-farkát, hiszen az EU hamarosan dönt a következő időszakra szóló támogatásokról
• Az unió nem klub, amelyben minden tag azt művel, ami az eszébe jut – a német külügyminiszter beszólt Magyarországnak
• Orbán Viktor gazdasági eszközökkel számolja fel a sajtószabadságot, az ellenzéki orgánumok hirdetések híján éhen vesznek
Az „Osteuropa”, vagyis a „Kelet-Európa c. német szaklap 520 oldalon mutatja be, hogy Magyarország és Lengyelország a liberális autokrácia felé tart. Pedig annak idején mindkét ország az élen járt a szocializmus lebontásában az egykori keleti tömbön belül, csaknem 30 év elteltével azonban az illiberális állam éllovasa lett. Ami döbbenettel tölti el mindkettő nyugati barátait, annál jobban tetszik viszont az itteni jobboldali politikai tábor sok hívének. Ők nagyon is pártolják a magyar kormány fellépését az igazságszolgáltatással szemben, a hatalom központosítását, a független sajtó és az eleven civil társadalom korlátozását, az ellenségképek folyamatos gyártását, a rendkívüli állapot gerjesztését a belpolitikában, ami ihletet ad a kormány terveihez. És a látszat az, hogy külföldön egyre nagyobb lesz Orbán és Kaczynski rajongóhada.
A két kiadó úgy összegzi véleményt, hogy Magyarország a Fidesz 8 évi korlátlan uralma után liberális autokrácia lett. Olyan tekintélyuralom, amelyben még érvényesek a polgárjogok. A lengyel vezetés szintén ebbe az irányba állította a váltókat. Az egyik szerző idézi az amerikai sztárújságírót, Fareed Zakariát, az illiberalizmus fogalmának megalkotóját, akit a magyarországi fejlemények a putyinizmusra emlékeztetnek, már ami a demokratikus intézmények lebontását illeti. Schöpflin György, a Fidesz EP-képviselője ugyanakkor azt állítja, hogy ami történik, az válasz a régió részéről a nyugati, kvázi-fundamentalista liberalizmus által 1989 után rákényszerített korszerűsítésre. A kötet bizonyítja, hogy a magyarok és a lengyelek kisebbségi komplexusban szenvednek, amit a két kormánypárt ügyesen kiaknáz a maga céljaira. A Nyugatnak ugyanakkor önkritikusan szembe kell néznie azzal, hogy nem volt-e túl arrogáns és érzéketlen a rendszerváltás után?
Az „Állítsátok meg Brüsszelt” c. tanulmány kiemeli, hogy a magyar és a lengyel vezetős hasonló ideológiai normákat követ, ám külpolitikai érdekei és stratégiái nagyon is különböznek. De ez idáig nem vezetett nyílt viszályhoz közöttük. Ha hitelt lehet adni annak a vélekedésnek, hogy Varsó igencsak függ a régi mag-Európától, akkor a jogállami eljárás megindulása után békülékenyebb hangra kell váltania, hacsak nem kívánja saját helyzetét veszélyeztetni az EU-n belül. Ezzel szemben Magyarország mind inkább kész a konfliktusra Brüsszellel. Lásd a lex CEU-t, a civilek elleni törvényt, vagy a kvóták elutasítását. Utóbbi ügyében az Orbán-kabinet vonakodik végrehajtani az Európai Bíróság érvényes határozatát.
Ajánlatos, hogy mindkét állam legyen óvatos, hiszen készül a következő hét évre szóló uniós költségvetés, és a nettó befizetőknek nem tetszik az, ami a magyaroknál és a lengyeleknél végbemegy. De még az sem biztos, hogy Budapest és Varsó számíthat egymásra. Annál is inkább mert Oroszország ügyében teljesen más véleményen vannak. Idetartozik, hogy Magyarország szembemegy Brüsszel döntésével, miszerint csökkenteni kell az energiafüggést az oroszoktól. Ám a két állam ezt az ellentétet jelenleg a szőnyeg alá söpri, de a vita attól még fennáll.
A kommentár szerint a szélsőjobb utópiát táplál és most Steve Bannon életre kívánja segíteni ezt a lázadást Európában, de fog vele szembeszállni? A nacionalista vezetőkben, Trumptól Salviniig, az indiai kormányfőtől Orbánig, közös, hogy hajlanak a tekintélyelvű kormányzásra és megvetik a liberális demokráciát. Továbbá idegengyűlölők, akik a kisebbségeket teszik felelőssé a politikai kudarcokért. De mi van akkor, ha kiderül, hogy csupán ők látták a jövőt? A liberalizmus adós maradt a gyors felzárkózás ígéretének teljesítésével a nemzetközi politikában és demokráciát nem, csupán háborút és szélsőségességet exportált. Ennek a világnak már befellegzett, de az elit mégis megpróbálja életben tartani, pedig a szavatossági idő rég lejárt.
A populisták vegyítik az autoriter kormányzást és az újracsomagolt, kirekesztő politikát, azt kínálják szép, új világként: falakat a globalizáció, erődiplomáciát a multilateralizmus, az “én országom az első” elvét a szabadkereskedelem helyett, továbbá protekcionista, sőt szociálnacionalista intézkedéseket a neoliberalizmus megrendszabályozására. Mindez persze csupán látszat, a jobboldali populizmus az általános elégedetlenséget lovagolja meg, hogy a gazdasági elit szolgálatába állítsa. Nem véletlen, hogy Orbán és Erdogan rendszere oligarchikus kleptokráciába fordul át.
A haladó erők romokban, feladják a meggyőződésüket, hogy meg tudják változtatni az EU-t, a szélsőjobb ellenben nagyon is törekszik utóbbira. Nem véletlen, hogy Bannon megjelent a színen és az ő próbálkozása a demokrácia állapotának lakmusztesztje lesz az öreg földrészen. Erre csakis az a helyes válasz, ha végre létrejön az új világ átfogó koncepciója, a neoliberalizmus kimúlásán túllépve. Ebbe beletartoznak olyan, korábban elképzelhetetlennek tűnő gondolatok, mint az állások garantálása, az adóparadicsomok bezárása és a közös nemzetközi menedékrendszer. Meg kell teremteni az utópisták új, humanista Internacionáléját. Nem lehet késlekedni, mert nyomulnak a szélsőjobbosok.
A német külügyminiszter arra figyelmeztetett, hogy heteken belül megoldást kell találni arra, mi legyen azokkal a migránsokkal, akiket a Földközi-tengeren mentenek ki. Maas európai megoldást sürgetett, hozzátéve, hogy más területeken kell szerepet vállalniuk azoknak az államoknak, amelyek nem kívánnak senkit sem befogadni. Így pl. segíteniük kell a menekülthullám okainak felszámolásában. Az nem fog menni, tette hozzá a politikus, hogy minden kormány azonos mértékben vegye ki részét a rendezésből, amivel a többi közt Magyarországra célzott. Hozzátette ugyanakkor, hogy az EU nem klub, amelyben minden tag azt csinálhat, amit csak akar.
Magyarországon az a gond, hogy a kormány kiéhezteti a kritikus sajtót, azaz gleichschaltolja a lapokat, rádiókat, televíziókat. Így látja a helyzetet a Hír TV elfoglalása után a Neue Zürcher Zeitung tudósítója, akit a svájci közszolgálati média keresett meg. A hatalom még inkább bebetonozza befolyását a tömegtájékoztatásban. Ezzel azonban az a gond, hogy gyakorlatilag két újságot és egy-két internetes portált leszámítva nem marad olyan orgánum, amely független hírforrásnak számítana. De ezek is csak a felsőbb középosztályt, és a jól képzett elitet érik el, a tömegeket a tévé és a regionális média látja el információkkal, csakhogy immár egyik sem önálló.
Az események egyoldalú tálalása nem nyugtalanítja a széles rétegeket, vagy azok fel sem fogják, mi a helyzet. Értelmiségi, vagy baloldali körökben ellenben nagyon is téma a sajtó állapota. Az állam televízió megszállása, tehát hogy abból a Fidesz propaganda szócsöve lett, már fideszes választókat is zavar, de az emberek emiatt nem vonulnak az utcára. Orbán roppant ravasz, mert jogi lépések, a sajtószabadság formális megsértése nélkül képes korlátozni a legfontosabb médiumok tevékenységét. Ehhez a közhirdetéseket használja fel, és az ellenzéki sajtóban nem reklámoznak azok a vállalatok sem, amelyek rá a kormány megbízásaiban reménykednek. Így az érintett orgánumok lassan éhen halnak.