Állunk a Lehel piacon a kedvenc savanyúsomnál. Savanyúkáposzta.

– Megkóstolhatom?

– Persze, de nagyon vigyázzon, nem jó így belenyúlkálni, még valami fertőzést is kaphat az ember ugye. A migráncsoktól – teszi hozzá magyarázólag. – A migráncsok hozzák ide a fertőzést meg a betegséget nekünk.

 

Átfut a fejemen, hogy akkor most ennek itt vége. Viszlát savanyúkáposzta, viszlát kovászos uborka. Az árus is megérezhet valamit, magyarázkodni kezd, hogy bizony a tévé is mondta, a migráncsok miatt van. Ők hozták be a tigrisszúnyogot s, amitől már malária is van. Hogy nem hallottam –e.

Az árus amúgy, kedves, mosolygós, bajszos fiatalember. Miközben magyaráz barátságosan simogatja csinos pocakját, húzogatja a köténye szélét és látszik rajta, hogy amúgy nincs különösebb baja a világgal.

A migráncsok.

 

Visszavághatnék neki, hogy de a Lehet piacon alig akad migráncs. Talán csak az a pár mindig vidám vietnami árus, akinél a magyar középosztály tagjai az olcsó mosószereket és italokat szerzik be.

Sok mindent mondhatnék, meg itt is hagyhatnám. De csak annyit jegyzek meg, hogy „Azért talán mégsem minden rosszról a menekültek tehetnek, akik ráadásul nincsenek is.”

Egy nyugdíjas pár felhőrdül mögöttem, hogy dehogynem. Jól öltözöttek, szebb napokat megéltek, bizonyára igen kedves, derék, dolgos magyarok. „De hát a tévé is” – kezdenek bele.

És akkor ott, az uborkák és káposzták között megértem, hogy miként tehették azt a szüleimmel és  a nagyszüleimmel. Hogy amúgy jóravaló, kedves, derék emberek elhitték, amit mondtak róluk és a halálukat kívánták. Illetve aktívan közreműködtek a megölésükben – hogy nem minden esetben értek el sikert ebben, az nem rajtuk múlott.

Hogy a jóravaló, kedves emberek, a savanyúsok a pékek, a főkönyvelők és sebész orvosok – mind mind amúgy magát tisztes polgárnak tartó emberek szívesen elhisznek valami rémséget egy másikról és akkor olyan jó gyűlölködni. És igen, a Fidesz visszaadta a népnek a gyűlölködés szabadságát – és a nép egy része boldogan gyűlöl.

A gyűlölködés ma becsület és dicsőség dolga. Ha szereted a hazádat, bizonyítsd be: gyűlölj.

Már megint izzad a tenyerem. Köpni kell, pfuj.

Orbán bűnös, hogy ezt tette. De bűnös az is, aki minimális történelmi ismeretek birtokában bedől az ilyesminek. Aki gyűlöl, csak a gyűlölet öröméért. 1944-ben legalább lehetett rabolni egy jót, de most?

A savanyús, a nyugdíjas pár – mind-mind jó embernek tartja magát. És a dolgos hétköznapokban azok is. Tisztes adófizetők (na jó, ez a zöldséges esetében egy pici túlzás), nem mennek át a piroson és elszorul a szívük egy elhagyott kiskutya láttán. Becsöngetnek a beteg szomszédasszonyhoz, hogy mit vigyenek neki és nem firkálnak bele a kölcsönkönyvtári könyvekbe.  Zsebkendőbe köhögnek, trüsszögnek és kezet mosnak WC használat után.

Csak éppen megszokták, hogy parancsra valakit gyűlölni kell.

Az ördögöt, a mumust, a törököt, a hétfejű sárkányt, a zsidót, a buzit, a migráncsot, a labancot, a kurucot, a kommun

istát, a burzsujt, a kulákot, a fehéreket, a  vörösöket, a biciklistákat, a cigányokat, a gazdagokat, a szegényeket. Valakit. Az életösztönük azt súgja nekik, hogy ha ők gyűlölnek a hatalom elvárása szerint valakit, akkor talán őket békén hagyják. Ha csak egy kicsit gondolkoznának akkor persze kiderülne, hogy éppen ez a körkörös gyűlölet gyilkolja le néha az ő családjukat is. De nem gondolkodnak, mert megszokták és nem bánják, ha ezt mások tesik helyettük – aki ugyan kilopják a szemüket. Cserébe lehet gyűlölni mindenkit és ez önbizalmat ad nekik.

És csak úgy idebiggyesztem a végére, hogy az elmúlt hónapokban viszonylag sok időt töltöttem egy többségében iszlám országban, amelynek lakói nagy számban büszkék arra, hogy a háború idején hány zsidó életét mentették meg.

Meg is ölhették volna őket, kirabolhatták volna őket, német kézre adhatták volna őket. Ehelyett komoly kockázatot vállalva hosszú hónapokig rejtegették őket. S a megmentők gyermekei ma is elfpárásodó szemmel emlegetik, hogy milyen szép volt, amikor a náluk rejtegetett zsidókkal együtt ülték tartották meg a ramadant vagy, hogy a falu vénjei úgy érezték, nekik példát kell mutatniuk a többieknek azzal, hogy részt vesznek a mentőakcióban.

Mindez egy szegény, elmaradottnak tartott, lenézett országban.

S miért? Rendre azt válaszolják: erkölcsi kötelességünk segíteni azoknak, akik bajba jutottak. A Besa, ami erkölcskódexünk szerint a menekülőnek védelmet, fedélt, ételt kell adnunk. Meg kell védenünk. Nem olyan nagy dolog ez – így élhetük túl talán mi is.

Igaz, talán nincs kovászos uborkájuk.