2018. december 28-án, a hajnali sötétség leple alatt bontották le és szállították el Nagy Imre szobrát. A múltat nem csak vésővel és kalapáccsal, de szájkaratéval is bontja a NER, de még ahhoz is gyávák, hogy mindezt felvállalják.
Az egyik kormányzati szócső a minap Kövér Lászlóval készített interjút. A szöveg szellemiségét jól jelzi ez a kérdés is: “Sokakban felmerül, hogy amíg Nagy Imre szerepe nem tisztázódik, hogy kinek is a mártírja ő – a kommunistáké, vagy az egész országé -, illetve amíg nem ismerjük pontosan a szerepét a cári család meggyilkolásában, a két világháború közti, Sztálin melletti munkában, a svábok kitelepítésében, a padlássöprésekben vagy akár a Kossuth téri sortűzben, kell-e állítanunk Nagy Imrének ilyen központi emlékhelyet?” Vagyis Nagy Imre eszerint nem egyszerű kommunista, de saját kezével végzett a cári családdal és az ’56 októberi sortüzeket is személyesen rendelte el.
Erre az ország – hivatalosan – második számú közméltósága: “Nagy Imréről mindenki tudja, hogy kommunista volt, mégpedig a legrosszabb fajtából, a felsorolt bűnlajtsrom nagyobbik részében tisztázott a semmivel sem mentegethető szerepe.”
Az ugyancsak propagandatermékké silányult Mandineren pedig ilyen szövegek olvashatók: “Éppen eleget viseltük már, ahogy egy mesterségesen kialakított, a semmiből létrehozott Nagy Imre-kultuszt toltak le a torkunkon, hősnek beállítva egy velejéig kommunista, hazaáruló és szó szerint nemzetvesztő, mérhetetlenül negatív alakot. … Nagy Imre ugyanis nemhogy államférfiként volt elégtelen, de politikusként is. Mindössze egy megbízható végrehajtó volt, akinek fő erejét az adta, hogy már az Aurora idején is géppisztollyal állt a vörös csillag alatt. … Nagy Imre gonosztevő volt, de nem hülye.”
Az Ötös Számú párttagkönyv pedig így ír róla: “1953-ban a szovjetek csináltak belőle miniszterelnököt. 1956. október 24-én – már kormányfőként – statáriumot hirdetett, és fegyverletételre szólította fel a forradalmárokat. A következő napokban csak sodródott, tanácsadói és az őt felkereső küldöttségek pillanatnyi hatására hozta meg döntéseit, amelyeknek a forradalom menetére semmiféle hatása nem volt. November 4-i búcsúja a legszörnyűbb: “Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”, jelentette be a rádióban, majd azonnal a jugoszláv követségre menekült. A pesti srácok, akik hittek neki, meg harcoltak és meghaltak értelmetlenül.”
Mindezek után, amikor a mártír miniszterelnök unokája szóvá merészeli tenni, hogy Nagy Imrét “nem átallja a jobboldal tele pofával szidni, mint “legrosszabbfajta kommunistát”. Ekkor jön Kovács Zoltán nemzetközi szóvivő és vadászatügyi főhajakend, és közli: “Jánosi Katalinnak nincs igaza. Nagy Imrét, Magyarország kommunisták által halálra ítélt és kivégzett miniszterelnökét a jobboldal nem szokta szidni, különösen nem “tele pofával”.
Hát dehogynem!
Pontosabban: a NER-hívő Orbán-szavazó természetesen inkább Kovácsnak és nertársainak hisz, mint a saját fülének, de hát a tízmillió magyarból ők csak 2,5 milliót képviselnek.
Mindezek után már nem igazán meglepő, hogy december 28-án a hajnali sötétség leple alatt bontották le Nagy Imre szobrát a Kossuth tér szomszédságából. Hogy hová viszik, arról nincs döntés. De bárhova kerül, nagyon nem szabad a földhöz rögzíteni – ki tudja, mikor támad kedve a NER-nek újra átírni a múltat. Vagy esetleg végképp eltörölni.