Igazán megszolgálja a zsoldját a NER házi történetírója: Szakály Sándor bőszen írja át – a Fidesz aktuális megrendelésének megfelelően – a történelmet. Most épp Nagy Imrét gyalázza, Prohászkát és a zsidó törvényeket mosdatja.
Szakály Sándor a Veritas (a latin szó magyarul igazságot jelent) NER-intézet igazgatójaként emlékezeteset gurított már debütálásakor. 2014-ben az 1941-ben, Kamenyec-Podolszkba történő zsidó deportálást – ahol azonnal ki is végezték az oda érkezett zsidókat – tömegmészárlás, vagy tömeggyilkosság, esetleg emberiség elleni bűntett helyett nemes egyszerűséggel “idegenrendészeti eljárásnak” titulálta. Kétségtelen, létezik ez a megközelítés is, ám eddig azt gondoltuk: csoportok vallása, feltételezett származása alapján történő megkülönböztetése, deportálása, majd legyilkolása csak a náci ideológián belül nevezhető “idegenrendészeti eljárásnak”. De azt is be kell látnunk, ha tévedtünk: a NER 2015 óta aktívan különöztet meg csoportokat származásuk, vallásuk alapján, illetve idézi meg a munkatáborok körülményeit. A tömeggyilkosságig még nem jutottunk el, de az ideológiai alap már rendesen épül.
Az antiszemitizmussal szemben zéró toleranciát meghirdető miniszterelnök farzsebéből kikandikáló Szakály most a Magyar Hírlapnak adott veretes interjút. Szemmel láthatóan tapodtat sem mozdult korábbi álláspontjáról – sőt, mind inkább megerősíti azt.
A beszélgetés kezdetén – ahogy azt a kurzus az elmúlt hónapokban elvárja kegyeltjeitől – Nagy Imrét szapulja. Szakály azt tartja fontosnak elmondani a mártír miniszterelnökről, hogy: “Nagy Imre nem keveset tett azért, hogy a Rákosi-rendszer létrejöjjön és működjön … az ötvenhatos forradalmat nem ő vezette, sokkal inkább sodródott az eseményekkel. Korábban azonban volt belügy- és begyűjtési miniszter is, illetve az Országgyűlés elnöke. Részt vett a diktatúra fenntartásában. Nem szabad eltekinteni attól sem, miként lett 1953-ban, Sztálin halálát követően kormányfőként az enyhülési folyamat hazai letéteményese, mennyiben volt ez az ő érdeme. Ez utóbbi szerepe miatt került egyébként szóba 1956 őszén, de – úgymond – az utca mindig előtte járt.”
Szakály visszaböfögi azt is – állítólagos történészként hitelesítve a múltról való mondandót –, hogy mindenki kommunista, aki nem fideszes:
“ahol több mint két évtizedig Nagy Imre szobra volt, eredetileg azoknak az emlékműve állt, akiket Nagy Imre eszme- és elvtársai gyilkoltak meg a Magyarországi Tanácsköztársaság százharminchárom napja alatt. Majd Nagy Imre eszme- és elvtársai azt az emlékművet lerombolták, hogy később annak a Nagy Imrének a mementóját tegyék a helyére, akit saját eszme- és elvtársai végeztek ki.”
Vagyis mindenki, aki nem Orbán- és Horthy-hívő, az Magyarországon kommunista. Volt, van és lesz. Erre aztán tényleg érdemes évente félmilliárdot költeni az adóforintjainkból.
De az igazi szellemi zsonglőrködés csak most következik. Ki tehet vajon a Horthy-korszak kevésbé szívderítő pillanatairól? Hát a kommunisták! Nota bene egyenesen Nagy Imre. Ugyanis:
“az említett korszakban sok minden az 1919-es Tanácsköztársaságra adott természetes reakciókból következett.”
A kérdező – újságírónak azért ne nevezzük a propagandistát – készségesen kínálja fel a lehetőséget is: “Például a numerus clausus?” Lefordítva: a kommunisták – mivel mind zsidó volt – tehetnek arról, hogy Magyarországon megkezdődött a zsidóság jogfosztása. (Az előző mondatban persze semmi nem igaz, de a kurzus imádja hárítani a felelősséget.)
De Szakály nem ért egyet a kérdező burkolt állításaival. No nem azzal, hogy megérdemelték a zsidók, amit kaptak – sokkal inkább azzal, hogy a történész szerint a német megszállásig Magyarországon nem volt jogfosztott a zsidóság. A felsőoktatásba bekerülők számarányának meghatározása pedig olyannyira nem a zsidóság ellen volt, hogy a törvényben benne sincs ez a kifejezés. Szakály szerint:
“a szövegben konkrétan nem is szereplő zsidóságba pedig csak az izraelita hitűek, vagyis azok tartoztak bele, akik nem keresztelkedtek ki.”
Előtte megjegyzi: a jogszabály
“minden magyarországi nemzetiség és népfaj lakossági arányáról”
szólt. Akkor tehát az izraelita hitű, az nemzetiség vagy népfaj? (A történész talán nem tudja, de a zsidóság, mint nemzetiség a mai napig nem létezik Magyarországon – noha nemzetállammal már rendelkezik.) És amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy Szakály elmagyarázza: ki tehet arról, ha egy zsidót nem vettek fel 1920 után az egyetemre. Természetesen a kommunisták és a zsidó – hát miért nem keresztelkedett ki?
Jogfosztás, ha a vallásod miatt nem járhatsz egyetemre? Erről Szakály:
“Ezt lehet sérelmezni, ám attól ez még nem jogfosztás.”
Amúgy sem volt soha jellemző Magyarországra a jogfosztó szándék. Igaz, ugyan, szépen lassan a zsidóktól minden ingó- és ingatlan tulajdont elvett az állam erőszakkal, de nem beszélhetünk ebben az esetben sem jogfosztásról, hiszen: “A két világháború közötti korszakban például úgy vett el a magyar állam zsidó tulajdonban lévő mező- és erdőgazdasági ingatlanokat és tartozékaikat, hogy az átengedett ingatlanokért harmincéves futamidejű, három és fél százalékos, utólagos kamatozású, zárolt pengőkötvényekkel kívánt fizetni.”
Valójában a zsidók – bocsánat, az izraeliták – maguk ajánlották fel Orbánnak Horthynak mindenüket, hogy legyen végre egy kis pengőkötvényük.
De van, amit támogat Szakály: Prohászka Ottokár püspök szobrának visszaállítását. Amit
“mondván, hogy antiszemita”,
ledöntöttek a háború után. Mondván? Hát, így is lehet fogalmazni. Prohászka például ezt úgy mondta: Az én antiszemitizmusom. Még egy könyvet is írt, épp ezzel a címmel.
Ilyeneket rótt bele: “Mit csináljanak azok, akik hisznek Istenben s az erkölcsi rendben, az életnek a halál ellen s a vérnek a métely ellen való küzdelmében? Mit csináljanak, akik a fehérre meszelt sírokat az élettel, a nagyvárosi kultúrát a kloákákkal, a nemzet igazi érzéseit és életösztöneit nyápic zsidó kölykök és tintasíberek üvöltésével és förmedvényével össze nem zavarják? Azok nem tanakodnak és nem okoskodnak, mert teljesen tisztában vannak azzal, hogy egyre jobban szítaniok kell a reakciót a lemondás, az önlenézés, a kishitűség ellen s sürgetniök és folytatniok kell a regeneráció folyamatát a haldoklás ellen.”
De Szakály tamáskodik:
“Érdemes lenne egyébként végre tisztázni, mit is értünk antiszemitizmus alatt. Az például annak számít, ha azt mondom, hogy az államvédelmi hatóság vezetőinek többsége zsidó származású volt? Vagy ha rögzítem, hogy a Rákosi-rendszer meghatározó politikai vezetői ugyancsak zsidók voltak? Nem hiszem.”
Mi sem hisszük. Vagy mégis? Bárki azért tépett le körmöket, mert a szülei zsidók voltak? Van összefüggés? Mert ha van, akkor ez tényleg nem antiszemitizmus, hanem kutatás. Ha nincs, akkor sajnos szimpla gyűlöletkeltés.
Milyen érdekes, hogy azt senki nem emlegeti, hogy a magyar állampolgárokat Dunába lövők “többsége” keresztény származású volt. Nem. Ugyanis nem azért lőttek hátba/fejbe cipőjüktől megfosztott gyereket, nőket, mert keresztények voltak – sőt, éppen ennek ellenére tették meg ezt magyar honfiak.
Szakály minden, csak nem történész. De még csak nem is lelketlen antiszemita, vagy náci/nyilas. Mindössze zsoldos, aki a megélhetéséért készséggel hajlandó átírni megrendelői szája íze szerint a magyar nép múltját.
Ha valami, akkor ez az, amit “sérelmezni lehet”.