Az a faramuci helyzet áll elő, hogy alighanem úgy lesz igaza a magyar miniszterelnöknek, hogy ő semmit nem profitál belőle. 
Az már-már közhely, hogy Orbán Viktort nem érdekli a magyar belpolitika. Túlnőtt rajta, unja, kikívánkozik belőle, feljebb vágyik. Erre utalt a csütörtöki nemzetközi sajtótájékoztatója is, ahol egyfelől a külföldi sajtónak szerepelt (Magyarországon valaki vagy vakon bízik benne, vagy egy szavát se hiszi, és ez ugyanúgy igaz a sajtóra is); másrészt viszont el is bagatellizálta az utóbbi egy hónap legjelentősebb belpolitikai fejleményét.
Ti. hogy az elleni pártok felismerték végre, ha már közös az ellenzéki szavazók tábora, nem osztozkodni kellene rajta, hanem egyben hagyni, mert
a kormány- (vagy rendszer-) ellenzéki szavazók tortája egyértelműen nagyobb, mint a NER-pártiaké.
Az országban rossz irányban mennek a dolgok, a szavazók többsége a kormány távozását kívánná – ez meglehetősen szokatlan, amikor az gleischaltolta a közvéleményformáló sajtó legnagyobb részét, és főként annak ellenére, hogy közben világgazdasági konjunktúra van.
De Orbánt nem érdekli a már minden Fidesz-KDNP-n kívüli formációt elérő ellenzéki együttműködés, és önsorsrontásnak tartja a közös lista gondolatát.
- Ez most utalhat arra, hogy elveszítette az éléslátását.
- Esetleg arra, hogy tud valamit, amitől nem fog összeállni a közös lista, vagy ha összeáll, se szerez többséget.
De a legvalószínűbb az, hogy Orbánt egyszerűen nem érdekelte az ügy, el akarta napolni a kérdést az EP-választás utánra. Mert azt mindennél fontosabbnak tekinti, ezt nem is mulasztja el hangoztatni soha, sehol az utóbbi egy évben.
A Fidesz elnöke a választás előtt még beleállt a tábornak mozgósításába, az újabb kétharmad megszerzésébe, de utána világossá tette, hogy ki akar szállni a magyar belpolitikából. Először is azzal, hogy nem ragadta meg az alkalmat a NER prezidenciálissá alakítására, és hatalmának kiterjesztésére formálisan is. Már az az április választás utáni legelső (és azóta csütörtökig: utolsó) sajtótájékoztatóján nagyon markánsan világossá tette, hogy nem akar köztársasági elnök lenni, még úgy se, ha kibővítik az államfő hatalmi jogosítványait (mint arra az újabb kétharmad birtokában lehetősége lett volna).
Ez már csak azért is váratlan volt, mert egyrészt nemzetközi nyomás is sürgette erre, másfelől pedig 2010-11-ben ez volt a rendszerváltoztató alkotmányozás mindent megelőző célja és értelme. Az alaptörvényt végül a Fidesz – Orbánon kívüli – hatalmi elitjének ellenállása miatt fogadták el annak lényege, a prezidenciális átalakítás nélkül. Azóta azonban a helyzet megváltozott, a belső – látens – ellenzék meggyengült és felbomlott, Orbán mégse tűzte újra napirendre az ügyet.
Nyolc éves kormányzása alatt alighanem meggyőződött arról, hogy a gazdaságának és lakosságának mérete miatt Magyarország kiszolgáltatott az aktuális nemzetközi helyzetnek és vezetésnek; Budapesten nem lehet bebetonozni a hatalmat, egy külföldi változás vagy erő bármikor elsöpörhet egy itteni autokratát.
Magyarország szuverenitása puszta illúzió. Felfelé kell törni.
Erre megfelelő alkalom a választás után egy évvel, egy másik választás, az európai parlamenti után kínálkozik, amikor nemcsak az EP-t, de az Európai Bizottságot is újjáalakítják.
Az Európai Néppártot régóta támadták a magyarországi autokrata miatt a politikai ellenfelei, de Berlinben illedelemesen megvárták a magyar választást, hogy ne rontsák egy tagpártjuk választási esélyeit, és csak utána szólították fel Orbánt arra, hogy a liberális-baloldali-zöld támadások miatt szakítson a 2015 (vagy 2010-11) óta követett politikájával. Vagy távozzon a Néppártból.
Orbán viszont ellenajánlattal élt. Ahelyett, hogy a Néppárt engedne ellenfelei sürgetésének, állítsa meg inkább a saját lecsúszását, és a szélsőjobboldal szavazóinak elszipkázásával erősödjön meg (vissza). Ehhez a politikához maga ajánlkozott, mint a kampány arca. Azt nem lehet biztosra venni, hogy kérte-e cserébe a néppárti csúcsjelöltséget, és majd az EB elnöki pozícióját, de
meglepő volna, ha olyan önzetlen lenne, hogy nem ajánlkozik királynak.
Orbán azt a csütörtöki sajtótájékoztatóján is elmondta, mire alapozza a politikai igényeit. A felmérései szerint Magyarországon az emberek 52%-a a bevándorlást tartja a legfontosabb kérdésnek, valamint – az Eurobarométer tavalyi adataira hivatkozva – azt állította, ugyanez a helyzet Európában is.
Ha pedig egy politikus sok embert lát irányba vonulni, és nem tudja megállítani őket, akkor az élükre áll. Még mielőtt ezt bárki megtenné előtte.
- Orbán ugyanígy fordult liberális politikusból jobbra a 90-es évek közepén, amikor elfoglalta az Antall halála után vezető nélkül maradt jobboldalt.
- Hasonló módon integrálta a magyarországi szélsőjobbot majd’ egy évtizeddel később, a 2002-es választási veresége után.
- És ugyanígy állt a migránsozás élére 2015 tavaszán-nyarán, attól tartva, hogy a kurrens politikai téma kezére játszik az akkor éppen jelentős hegymenetben lévő Jobbiknak.
Nem rasszista ő, csak a szavazói azok. Orbán pusztán pragmatikus populista, aki az élére áll bármilyen többségi véleménynek, legyen szó a halálbüntetés bevezetéséről vagy a bevándorlók kiutasításáról. Ez az illiberális demokrácia lényege: adjuk meg a szavazóknak, amit kívánnak, bármi is legyen az ára. Ők cserébe megadják nekünk, amit mi akarunk: a vagyont és a csaknem korlátlan hatalmat. Azonban a populizmus – másképpen: demagógia – a nyugati kultúrában Kleón és Caesar óta szitokszó,
a populizmus a csőcselék igényeinek kiszolgálása a hatalomra vágyó türannosz-jelöltek részéről.
A Néppárt vezetése ezért tavaly nyáron és ősszel elutasította Orbán ajánlatát, mert az kikezdte volna az önazonosságukat. Persze főként pragmatikus okokból: amit nyertek/nyerhettek volna a szélsőjobb felő fordulással és az ottani szavazók integrálásával, azt elveszítik a másik oldalon, mert lecsatlakoznak róluk a mérsékelt, liberális, centrista választók. (Mint ahogy erre több német tartományi választás, például a bajor választás is rámutatott.)
Az ügydöntő a svéd parlamenti választás volt szeptemberben, ahol a migráció által leginkább érintett európai országban sem történt meg a szélsőjobb áttörése. Ezután a Néppárt világossá tette, se királyként, se királycsinálóként nem kér Orbánból. Ennek manifesztációja a Sargentini-jelentés szavazása volt Strasbourgban, amelynek kétharmados elfogadását a Néppárt képviselőinek jelentős része – például a pártszövetség csúcsjelöltje – is támogatta.
A belső béke és a közelgő EP-választás miatt ugyanakkor elnapolták a Fidesz kizárását (hiába indítványozta például Juncker), ha az nem feszíti tovább a húrt májusig. Orbán akkor mindenbe belement, a kilépést ő sem forszírozta, mert még mindig bízik abban, hogy neki lesz igaza. Nem engedett Salvini kérésének sem, hogy váljon ki, és együtt vigyék győzelemre a populista szélsőjobbot.
- Ha a Néppárt május után is jelentős tényező marad, akkor neki szüksége lesz a támogatásukra. De ez csak a C-terve, szuboptimális verzió.
- Ha a jobbközép jelentősen visszaesik, miközben a szélsőjobb előretör, és a Fidesz legalább olyan erős marad, mint most, akkor Orbán kezébe csúszik át a hatalom a pártszövetségen belül.
- Akár úgy is, hogy ő lehet a közös nevező a Néppárt és a szélsőjobb koalíciójában, ami esetleg szükséges lesz az Európai Bizottság parlamenti megszavazásához. És akkor esetleg ismét szóba kerülhet, hogy ki legyen az EB elnöke.
A Néppárt akkor ragaszkodni látszott a merkeli pozícióhoz, ami voltaképpen a centrális erőtér európai változata. Ti. a jobbközép a baloldallal, a liberálisokkal és a zöldekkel kötött centrista nagykoalíció legerősebb eleme, miközben mindkét szélen a radikálisok vannak ellenzékben.
És ebben most lehet egy jelentős fordulat. retorikailag mindenképpen. A Merkel lemondása után a CDU elnöki posztjára került Annegret Kramp-Karrenbauer interjújában jelentős fordulatot ígért a migráció kezelésében: felül akarja vizsgálni az egész kérdést egészen 2015-ig visszamenőleg. A revízió már februárban elkezdődne, és a kérdésbe bevonnák az Unió határvédelmi szervét, a Frontexet is.
Azaz egészen magyarul: a CDU – és vele természetesen az EPP – választási kampánytémává emelné a migráció kezelését. Már csak preventív csapásként is: ha nem teszik, a szélsőjobb úgyis megteszi helyettük.
A dolog voltaképpen csak kampánytechnika, mert nemcsak Magyarországon nincsenek bevándorolók, már az Unióban is alig, ezért tét nélkül lehet bármi mondani az ügyről, ami kifogja a szelet a szélsőjobb vitorlájából.
Úgy néz ki tehát, megvalósul, amit Orbán akar: a migráció az EP-választás kampánytémájává lesz, de anélkül, hogy az általa javasolt szélsőséges demagógiát és radikális állásfoglalásokat a mérsékelt jobboldal a magáévá tenné, és anélkül, hogy ő maga lenne az összeurópai kampányarc, és bármit is profitálna a dologból.
Jelen állás szerint ebből nem lesz se EB-elnöki poszt, se szélsőjobbal kötött szövetség és királycsinálás se. Hiába ígérte Orbán tavaly nyáron Tusnádon, hogy “most mi jövünk”, a hatalmi játszma pillanatnyi állása azt mutatja, hogy
ismét foglalkoznia kell a belpolitikával és marad magyar miniszterelnök még egy ideig.
Legalábbis akkor, ha meg tudja oldani azt a problémát, hogy miként tud kijönni a Fidesz abból a helyzetből, ha az ellenzék és a kormányoldal egy-egy jelöltet és egy-egy listát állít egymással szemben, és a választónak világos alternatívája lesz: támogatni akarja a rendszert vagy leváltani.
Mert, ha nem tudja megoldani, akkor magyar miniszterelnök se marad.