A szélsőjobboldali izraeli- és a magyar belügyminiszter állítólag a közelmúltban megállapodott, hogy egy ortodox vallási háttérrel rendelkező civil szervezet búvárai a Duna fenekén a holokauszt idején meggyilkolt emberek csontjait megkeressék, s az áldozatokat Izraelben – más hírek szerint Magyarországon – eltemessék.
A csontok a Margit híd lábánál
„Hajnalban egy nyilas járőrbe ütköztem, igazoltattak. semmilyen papírom ne volt. Bevittek a nyilas házba. Délután behoztak egy hozzám hasonló korú, fiatal lányt. Körülbelül annyi idős volt, mint én. Elmondta, hogy az éjszakát fönt töltötte a vezetőnél, aki megígérté, hogy megkegyelmez neki. Sorba állítottak bennünket, lehettünk olyan 40-en körülbelül és elindítottak minket a Duna part felé A Duna parthoz érve ez a lány ez az egyik ilyen nyilasnak átkulcsolta a lábát, leborult előtte és úgy könyörgött, ez mellettem zajlott le, úgyhogy erre én vissza tudok emlékezni. Könyörgött az életéért, sirt, jajgatott, hogy hát őt megígértek, hogy nem fogják kivégezni. Ahogy átfogta a lábát ennek a nyilasnak ez rugdosta és egy nyilas odaugrott és beleszúrt a lányba és ott összecsuklott a lány. Láttam, hogy a menekülésnek egyetlen útja van és beleugrottama Dunába, Sokáig hallottam a lövéseket.”
Az ötletet az akcióhoz az adhatta, hogy néhány éve a Margithíd felújításakor egy leszakadt fémlap alá szorulva emberi maradványokat, ruhafoszlányokat találtak. Az rögtön szóbakerült, hogy meggyilkolt zsidók maradványai lehetnek, s esetleg zsidó temetőben, zsidó szertartás szerint kellene őket immár végre eltemetni.
Hosszú ideig azonban az ügy nem haladt előre. S nem kevesen akadtak, akik raklapszám szállították az ellenérveket. Ezek egy részével érdemes volt foglalkozni, más része csak a szokásos akadékoskodás volt, amely minden próbálkozást kísér errefelé, ha csinálni próbálsz valamit.
Bonyolította később a dolgot, hogy amint kezdett egyre világosabb lenni, hogy szinte bizonyos és letagadhatatlan, hogy megölt zsidókról van szó, hirtelen többen felismerték a politikai propaganda lehetőségét egy esetleges temetésben. S jó darabig nem segítette a megoldást a zsidó közösségek közti vita. (És, hogy kicsit előre ugorjunk, végül példás egységben vettek részt a temetés megszervezésében és lebonyolításában.)
A csontokat – de hogy Frölich Róbert főrabbit idézzük: nem csontokról, hanem emberekről van szó
– az Igazságügyi Szakértői és Kutatói Intézet vizsgálta. És később itt is őrizték őket.
Ugyan a zsidó hitközség kérte, hogy adják át ezeket nekik, hogy eltemethessék – akár azzal együtt is, hogy ha kiderül, mégsem zsidók lettek volna – akkor is jár nekik az emberi temetés.
De ekkoriban már a Fidesz kormány emlékezetpolitikájának a lényege az volt: Magyarország áldozata volt a németeknek. A magyarok nem vettek részt a gyilkosságokban, azt a németek művelték.
Egy ilyen temetés viszont arra hívta volna fel a figyelmet, hogy bizony voltak olyan magyarok, akik gyilkoltak. A Duna parti mészárlásokat mégsem lehetett a németekre fogni.
Ment a tilitoli. Lázár János akkori minisztertől a fővárosi önkormányzatig és vissza.
Ellenérveket lehetett találni. S bár a csontok kora, a megmaradt ruhadarabok cipők a kort eléggé behatárolták, sőt egyes csontdarabokon lövésnyomok is felfedezhetőek voltak, azért tudjuk, a csontok nem beszélnek.(Érdekes módon az a koponyadarab, amin látszott elég jól a lövésnyom, eltűnt, megsemmisült, elporladt. Éppen az.)
Kétségtelen tény, 1944 november 4-én a Margithíd egyik szárnya felrobbant. A hídon rengetegen voltak, sokan a Dunába zuhantak. Gyalogosok is, a hídon éppen átmenő villamos utasokkal együtt, éppen úgy, mint például egy teherautó, amelyik munkaszolgálatosokat szállított.
Sokan meghaltak a hideg vízben, többeket kimentettek.
A pontos szám nem ismert és a korabeli sajtó sem közölt semmit a tragédiáról, csak jóval később, ugyanis aznap tette le az esküt a szentkoronára, a főpapok és más notabilitások előtt Szálasi Ferenc és az akkori sajtóirányítás úgy gondotla, kár lenne elrontani ezt a „szép” eseményt ezzel.
Később aztán születtek áramlástani szakvélemények, amely szerint nem a felrobbant hídról vízbe került emberek maradványa lehet ez. Ráadásul a csontok éppen egy robbanáskor leszakadt nagy fémlemez alá szorultak be – vagyis ezeknek a testeknek később kellett ide kerülniük.
A hivatalok gyártották az iratoka és az elelnérveket. Még azzal is megpróbálkoztak, amikor már nagyon nem lehetett letagadni a dolot, hogy azért nem adják kia csontokat, mert nem tdják, hogy az egymásal huzakodó zsidó szerveztek közül kinek adják oda. Pechükre a zsidó szervezetek elég hamar megegyeztek. Akkor még jött az ökumenikus temetés ötlete – még az is jobb, mint egy zsidó alapon. Mindent megpróbáltak.
„A Duna-parton több száz meztelen hulla van papírral letakarva. Jobbára zsidók a gettóból, s olyanok, akiket télachon – szökés közben – elfogtak. Várják az időt, amikor a Duna felenged, oda dobják őket >>örök nyugalomra<<. Ott feküsznek a parton, a Korzón, ahol egykoron sétáltak.
(Lévai Jenő: „csak ember kezébe ne essek én”)
A helyzetet legjobban az akkori amerikai nagykövet, Eleni Tsakopoulos Kounalakis jellemezte magyarországi működéséről szóló könyvében. A következőket írta minderről, 2011-ben, amikor az első hírek megjelentek:
„Amikor erről a tragikus leletről olvastam, a közönség szörnyülködésére és sajnálkozására számítottam, de legalábbis kíváncsiságára, ám a hírnek szinte semmi visszhangja nem volt. A rendőrség később sem adott tájékoztatást, emlékszertartás sem volt. Amikor később zsidó csoportokkal beszéltem, azt állították, nem kaptak információt arról, mi történt a csontvázakkal, miután a rendőrség végzett a vizsgálatokkal és nem kaptak lehetőséget sem, hogy eltemessék azokat.
Rájöttem, hogy Magyarországon a probléma nem egyszerűen az antiszemita, neofasiszta hangok és tettek erősödése jelenti. A magyar társadalom egésze aránytalan passzivitással, apátiával reagált a radikális hangokra. A híd alatti csontvázak esetében úgy tetszett, a legtöbb ember inkább azt kívánta volna, hogy azok, az emlékekkel együtt, maradjanak ott a Duna hideg vizében.”
Közben az igazságügyi szakértő megállapította: „A csontmaradványok között női és féfinemű személyektől származókat is találtunk ill. gyermek csontok is fellelhetőek voltak. Az egyik koponyán olyan anyaghiánnyal járó sérülést találtunk, mely típusosan lövés bemeneti nyílásra jellegzetes, a sérülés elhelyezkedése alapján idegenkezűség gyanúja felmerült.”
A rendőrségen kihallgatott egyik búvár azt is elmondta, hogy találtak olyan lábszárcsontot, amelyik még benne volt a cipőben, koponyát, amelyben látható volt még az összezsugorodott agy. A búvár azt is elmondta, hogy egy olyan lemez alá beszorulva találták meg mindezeket, amely fémlemez a Margit híd felrobbanásakor került a folyóba majd a mederbe ferdén beágyazódott, ezért nem tudta a víz továbbsodornia a maradványokat, mert ezen fennakadtak.
Mindez újabb fontos érv amellett, hogy nem a robbanáskor kerültek az emberek a vízbe, hanem később, amikor már beágyazódott a lemez.
Egy újabb – molekuláris genetikai – vizsgálat azt is kimutatta „a csontmaradványok olyan személyektől származhattak, akik „lehettek egy kisebb közösség tagjai.”
Ennek ellenére, valóban, mint ahogy a nagykövet írta, mintha mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha elfeledkezik a történetről.
A Duna parti gyilkosságokról számtalan dokumentum, visszaemlékezés szól. Arról is, hogy a holtteteket próbálták összegyűjteni a folyóból.
„(A felszabadulás után) az első három vagy négy hónapban a Dunába bedobott áldozatokat szedtük ki és agnoszkáltuk, vagy egy fél évig is.” Idézte fel a katonai ellenállásban is résztvevő Thassy Jenő, aki a háború után egy ideig rendőrként szolgált.
2015 nyarán derült ki, hogy az igazságügyi szakértői intézetben Dr. Susa Éva konzulensi tevékenysége mellett Dudás Eszter szakdolgozatát a csontmaradványok genetikai értékeléséről írta. S arra jutott, hogy azok, akiktől értékelhető mintát lehetett venni, zsidók. (Sokan fölhorgadtak, miként lehet ezt DNS-ből megállapítani. Dudás Eszter szakdolgozata az interneten elérhető, akit érdekel, olvassa el. Most elég legyen annyi, hogy statisztikai módszerek segítségével nagy bizonyossággal kimondható mindez.)
A hatóságok még próbálkoztak azzal, hogy ökumenikus temetés keretében, egy köztemetőben hantolják el a maradványokat.
Mégis jobb ez így – kevésbé „holocaustos” De addigra már a zsidó közösségek a sarkukra álltak, s rendelkeztek valóban komoly bizonyítékokkal az áldozatok zsidó voltára. S a főváros hatáskörébe került ügyben a neológ, az ortodox és a lubavicsi közösségek képviselői egyhangúlag és közösen kijelentették: ragaszkodnak a zsidó temetéshez. (A zsidó törvények és a hagyomány egyértelműen fogalmaz: a lehető leghamarabb el kell temetni mindenkit.)
A méltó temetéssel nem ért véget a történet.
A magyar hivatalosságok jó bürokrata módjára tehát a legkülönfélébb módon húzták az időt. Bár egy kis civil kezdeményezés próbálta a hatóságokat is és a zsidó szervezeteket is rávenni – végülis eredménnyel – a temetésre, az eseménynek külföldön is híre ment.
Először akkor tűnt fel a színen a Zaka búvárcsapata és már ekkor szóbakerült, hogy keresnének további csontokat.
Azt persze nem tudjuk, rejt-e ilyeneket a folyó vagy az évtizedek alatt továbbsodródtak. A Margit hídi történet egészen speciális, véletlenek hosszú sora kellett ahhoz, hogy alakuljon a dolog. A folyóban csontokat keresni 75 év után kisebb eséllyel kecsegtet, mint tűt a szénakazalban.
Akkor ugyan felvetették a Zaka-nak, hogy segítsen például a máig fel nem tárt, de biztosan létező Kőszeg környéki tömegsírt vagy sírokat megkeresni, amelyet a magyar hatóságok mindig igérgetnek, de persze még semmit sem tettek érdemben, dehát a búvár már csak olyan, hogy merülni akar.
Közben a politika is rátalált a történetre. A ma ellenzéki, liberális Jair Lapid – korábbi miniszterelnök helyettes próbálta elérni, hogy a Zaka emberei kutathassanak.„Többször beszéltünk az izraeli magyar nagykövettel, aki részletesen ismeri az ügyet. Lapid úr telefonon beszélt Szijjártó Péter külügyminiszterrel és írt is neki, csakúgy, mint a miniszterelnöknek és a miniszterelnök-helyettesnek. Júliusban találkozott továbbá a parlament alelnökével, aki Izraelben járt egy küldöttség keretében és a legfelsőbb bíróság elnökével is” – idézték 2016-ban az egyébként magyar gyökerekkel rendelkező Lapid munkatársait, és semmi sem történt.
Most azonban, hogy a rovott múltú Arije Deri – aki Netanjahu kormányának a tagja – kérte, úgy tűnik rögtön engedékenyebbek lettek a magyar hatóságok. Közvetítőnek a Sorsok háza körül is mozgolódó Köves Slomot nevezték ki.
Közben a MAZSIHISZ közleményben tiltakozott.
„A holtak nyughelyének megzavarása bonyolult és érzékeny kérdéskör. Az esetlegesen fellelhető csontok után kutatni felesleges, sérti a kutatás közben megtalált zsidó vagy nemzsidó holtak nyugalmát és méltóságát, sérti a haláchát” (zsidó vallásjogot).A maradványok Izraelbe történő szállításának indoka – miszerint csak ott lehet zsidó tradíciók szerint eltemetni őket – figyelmen kívül hagy releváns halachikus megfontolásokat és dehonesztálja a magyarországi zsidó diaszpórát. Közösségünket felkavarta a kutatás híre, különösen az esetlegesen megtalált maradványok minden körülmények közötti Izraelbe szállítása.
Fentiekre tekintettel a Mazsihisz elnöke levélben kérte Magyarország és Izrael Állama belügyminisztereitől a semmivel nem indokolható kutatások felfüggesztését.
Végül egy részlet a zuglói nyilasper jegyzőkönyvéből, ahol a Duna parti kivégzésekről tettek vallomást a vádlottak:
- A Duna parton, háttal a Dunának állítottuk fel őket és egy-két méter távolságból lőttünk rájuk kéremszépen.
- Ezek a szerencsétlenek maguktól, szépen lementek a Duna partra?
- Természetesen, nem simám. Úgy kellett őket lehúzni, hát ugye félelmükben…
- Egy szót nem szóltak?
- Dehogyisnem Félelmükben, mert hát emberek voltak, félelmükben ugye ordítottak.