- Fukuyama: Magyarország és Lengyelország a populizmus üvegháza;
- Bannon kiengedte a gőzt és már nem akarja a populista pártok segítségével belülről beomlasztani az uniót;
- A román szociáldemokraták nagy tehertételt jelentenek európai párttársaik számára, Merkel viszont el tud viselni egy Orbánt.
Az európai szociáldemokraták nem hivatalos bizottsági elnökjelöltje, Frans Timmermans az Orbán Viktor elleni küzdelmet választotta fő fegyverként az EP-választásokra. A politikus arra figyelmeztet: a szélsőjobbot segítheti hatalomra Brüsszelben, ha bárki a jobboldali riválisra, Manfred Weberre, illetve a Néppártra szavaz. Timmermans, aki jelenleg Juncker első helyettese, a jelek szerint azzal akarja leginkább támadni konzervatív vetélytársát, hogy az túl elnéző a magyar kormányfővel, illetve mindazokkal szemben, akik illliberális nézeteket hangoztatnak a pártcsaládon belül. Kijelentette, hogy a maga részéről soha nem paktálna le a szélsőséggel, még ha ezen múlik a tisztség elnyerése is. Megjegyezte, hogy riasztó irányzatokat tapasztal az EU-ban, illetve több tagállamban, és jó volna, ha mindenki felismerné a veszélyt.
A portál hozzáteszi, hogy az előrejelzések szerint a két nagy frakció – elegendő képviselő híján – nem tud majd újból többségi koalíciót alkotni, ezért az EPP rákényszerülhet, hogy a jobboldal szélén keressen támogatást. Ideértve a lengyel PiS-t, valamint a flamand szeparatista pártot. Timmermans azonban úgy látja, hogy a Néppárt és Weber egyenlő Orbánnal, az pedig ugyanolyan, mint Kaczynski. Márpedig, mint mondta, a szélsőjobb vissza akarja forgatni a történelem kerekét, nem hisz a tudományban, a klímaváltozásban, és nem gondolja, hogy bármi gond lenne a fenntartható növekedéssel. Lengyel diplomaták ugyanakkor azzal vádolják a politikust, hogy az a Bizottság alelnökeként pontosan kampánymegfontolásokból forszírozza a jogállami eljárást Varsó ellen.
Frans Timmermans Rómában beszélt és arra emlékeztetett, hogy a szélsőjobb sikere nagyban függ attól, miként kezeli Európa a migránskérdést, amelyet a jobboldal a maga javára igyekszik manipulálni, kiaknázni. Csakhogy – tette hozzá – Olaszország úgy érzi: magára maradt a bevándorlók ügyében, ám ezért nem az EU a felelős, hanem Salvini barátai: Orbán és Kaczynski. Azt meg külön aggasztónak nevezte, hogy az olasz vezetés nap mint nap csörtézik Franciaországgal.
Fukuyama azt mondja, azért írt könyvet az identitásról, mert roppant mód nyugtalanítja a jobboldali, nacionalista populizmus felemelkedése. A jelenség a liberális demokráciát fenyegeti, mert a populisták a választásokon szerzett felhatalmazást a liberális intézmények, így a bíróságok, a sajtó, a független állami hivatalok aláásására használják fel. Jól lehet ezt látni Magyarországon, Lengyelországban és mindenekelőtt az Egyesült Államokban. A globalizmussal szembeni bizalmatlanság vezérli őket, amikor gyengítik a nemzetközi intézményeket, amelyek nélkül nem lehet irányítani a liberális világrendet.
A neves elemző vitatja, hogy a populizmust a globalizáció vagy az egyenlőtlenség fokozódása segítené nyeregbe. Hiszen leginkább azok a pártok erősödtek meg, így az AfD és az olasz populista koalíció, amelyek a bevándorlás-ellenességet nyomatják. Vagyis az okot kulturális területen kell keresni, nevezetesen az identitás körül érzett félelmek tájékán. A liberális demokrácia nem létezhet nemzeti identitás nélkül, de az a liberális politikai eszményekre épül, és nem olyan fix jellemzőkre, mint a faj, etnikum vagy vallás. De pl. Trump pontosan utóbbihoz akarja visszavinni az amerikaiakat. A populisták részben a rasszizmus és idegengyűlölet, részben az elittel szembeni jogos panaszok miatt népszerűek. Vagyis, hogy a hatalmon lévő csoportok nem ismerték fel az emberek bajait, csak nézték, amint széles rétegek helyzete romlott.
Amerika legnagyobb gyengesége a nagymértékű megosztottság, ami már megfertőzte a politikai rendszert is, és amit bőven meglovagol Oroszország és Kína, a két tekintélyelvű rivális. Hogy a jobboldal által elcsábított tömegeket vissza lehessen szerezni, ahhoz komolyan kell venni aggályaikat a kulturális változások, illetve a nemzeti identitás kapcsán. Hogy ez mennyire így van, azt alátámasztja, hogy az amerikai félidős választások előtt Trump a migráns áradatra építette kampányát. Ez olyan, mintha szteroidokkal turbózná fel az identitás politikát. Hasonlóképpen van ez más országokban is, csak éppen nem lehet összeegyeztetni a korszerű liberális demokráciával. Az utóbbi ugyanis az egyén, és nem csoportok vagy mozdulatlan csoportok jogain alapul. De ha az USA nem tesz ellene semmit, akkor az változatlanul rossz jeleket küld a világ számára.
Steve Bannon ugyan nagy garral meghirdette tervét az európai populisták egyesítésére, mostanra azonban a jelek szerint erősen visszavett a lendületből. Ezt tapasztalta az újságíró, amikor Brüsszelben felkereste a Mozgalom központját, amely egyben a volt amerikai elnöki tanácsadó európai vezér képviselőjének otthona. Benyomásait úgy foglalta össze, hogy Modrikamen lemondott a vasvilláról, nem hoz létre főhadiszállást, hogy megbuktassa az EU-t. Ehelyett inkább egyfajta Davosban, vagyis klubban gondolkodik az érintett pártok bevonásával. A lényeg a nemzeti szuverenitás és a határok megőrzése, klímaváltozás körüli „hisztéria” elutasítása, és a közös ellenségnek kikiáltott Soros, illetve hagyományos sajtó legyűrése. Azonban az olyan szélsőjobbos erőkre, mint a Jobbik vagy a görög Arany Hajnal nem kívánnak támaszkodni.
Az európai helytartó azzal indokolta a törekvést, hogy a globalistáknak ott van az ENSZ, a davosi Világgazdasági Fórum, vagy akár a Bilderberg Klub, viszont a populistáknak nincs fórumuk, ahol találkozhatnának. Csak éppen csúszik a rajt, talán márciusra trombitálnák össze a részvevőket. A Populista Internacionálé azonban kiterjedne a Brazil elnökre és talán, egy szép nap még Trumpra, sőt, még az oroszokra is. Ellenben a hangsúly immár nem a jó választási szereplés elősegítésén, hanem a kapcsolatokon és az ügyek megvitatásán lenne. Modrikamen pont ezért nem aggódik a leendő tagok közti rengeteg ellentét miatt. A tudósító azzal távozott a beszélgetés után, hogy egy ilyen fórum nem is volna rossz, mert valószínűleg mérsékelné, és a viszályok megoldása felé terelné a nacionalista, jobboldali ideológusokat és populista politikusokat. Ahelyett, hogy rombolnának.
A kommentár különleges jelenségnek tartja a román szociáldemokratákat, hiszen házuk táján botrány botrányt követ, ám ez mégsem árt a népszerűségüknek, mivel sikeresek. Attól azonban óv az elemzés, hogy Európában bárki megpróbálja utánozni őket. A pártelnököt két ügyben is elítélték, de ez nem csökkenti hatalmát. Sikerült megszabadulnia a korrupcióellenes ügyészség bátor vezetőjétől, azóta azzal próbálkozik, hogy pártja korrupt korifeusait kivonja az igazságszolgáltatás hatálya alól. És ezt még csak nem is igyekszik leplezni. Bár az is igaz, hogy a párt többé már nem veszíthet a tekintélyéből, hiszen az így is mélyponton van. Mindezzel együtt átvészelte a tömeges tiltakozásokat, valamint a brüsszeli figyelmeztetéseket.
Viszont egyetlen más állam sem tért magához ennyire gyorsan és mélyrehatóan, mint Románia. A bérek emelkednek, a munkanélküliség elenyésző, részben a folyamatos kivándorlásnak köszönhetően. Kialakult a középosztály, javul az infrastruktúra, újra erőre kap az oktatás, valamint az agyelszívás által erősen sújtott egészségügy. Ehhez kemény kéz szükséges, a módszerek egyáltalán nem szociáldemokraták. Aki a párton belül nem lojális, az repül. Viszont félmillió tagja van és nem a jobboldali populizmus felé tart. Képviselői közül sokan tényleges változásokat akarnak, de igazából a programok, értékek, nézetek nem számítanak.
A párt egyetlen hatalmi gépezet. Épp úgy mehet balra, mint ahogy jobbra is. A nacionalizmus húrjain egyáltalán nem játszik rosszabbul, mint Orbán Viktor. Csak nincs rá szüksége, hogy olyan mértékben pengesse azokat, mint a Fidesz. De ha úgy adódik, minden gátlás nélkül mozgósít a magyar kisebbség, a német anyanyelvű államfő, vagy a „nagyképű brüsszeli bürokraták” ellen. De ilyenek voltak már az elődök, a kommunisták is, a maguk jobboldali, nacionalista és konzervatív társadalmi felfogásával. Ám ezt a receptet sehol másutt nem lehet alkalmazni. Az SPD pl. nehezen tudná megmagyarázni, hogy miért nem működött együtt évtizedeken át odahaza a Balpárttal, miközben egy frakcióban ül Strasbourgban a minden szégyentől és megbánástól mentes román és bolgár elvtársakkal. Merkel megengedhet magának egy Orbán Viktort, de az SPD vezérének bizonyosan túl sok egy Liviu Dragnea.